Békevári J. Gábor írásai

Figyeljenek ide, még egyszer elmondom az egész históriát a legelejéről. A rókát láttam meg először, egy talapzatra erősítették. Rögtön az jutott eszembe, hogy milyen szép munkát végzett a preparátor, mert a kitömött vadat egészen természetes pózban sikerült megmerevítenie, mintha csak ráérősen, gyanútlanul poroszkálna valahová az erdőn keresztül. Szinte élőnek tűnt. A bundája sem fakó, hanem égő vörös volt! A férfi a hóna alá csapva vitte a kitömött állatot. Pár pillanattal korábban még ő is a villamoson volt. Nehéz volt eldöntenem, mi furcsább ebben a jelenetben: a róka a férfi hóna alatt, vagy maga férfi? Mert az öltözéke meglehetősen szokatlanul festett: hosszú, fekete kabátja majdnem a földet súrolta, a fején fekete keménykalap. Az arcát akkor még nem láthattam, mindenesetre le sem tudtam venni róluk a szememet. Különös, de rajtam kívül senki nem figyelt fel rájuk, mintha ott sem lettek volna.  A gyalogátkelőnél zöldre váltott a lámpa és a fekete kabátos férfi öles lépte...

Minden nap pontosan fél hatkor kel. Hétvégén ugyanúgy. Hajnali egy előtt pedig  sosem fekszik le, de inkább csak kettő körül hullik bele az ágyba. Egyszerűen  nincs vesztegetni való ideje. Sosem dől hátra elégedetten. Mindig csak csinálna valamit, akármit, mert az akármi is jobb, mint a semmi. Meggyőződése, hogy valami maradandót kell alkotnia, minden egyes nap. Ha ez kimarad, úgy érzi, a veszteség pótolhatatlan. Mint az üres ülés a repülőn, amit már soha nem lehet eladni, miután a gép felszállt. Annak a létezése repülés közben tökéletesen értelmetlen.  Minden napjára ilyen ülésként tekint.  És amikor üresen marad, amikor semmit és senkit sem tud ráültetni - pedig majd beledöglik, hogy sikerüljön -, ebbe az ürességbe mindig belepusztul kicsit. Újabban már saját magát is egy ilyen üres ülésként határozza meg.  Csak foglalom a helyet .  Csak ballaszt vagyok, hasztalan, halott súly,  mormogja ilyenkor. De nem hallja senki.  Egy ideje teljesen egyed...

- Végre eljöttél. - Nem járok ki ide gyakran, tudod. - Gyakran? Soha.  - Igazságtalan vagy. Utánad legalább háromszor voltam itt.  - Hagyjuk. Mondd el inkább, hogy milyen.  - Mi milyen? - A permetezés. A szórás. Ahogy én is akartam. Úgy volt? - Úgy volt. Szép. Megható. Nálad sírtam. Akkor már muszáj volt.  - Csak nálam?  - Igazad van, Apunál is. Amúgy sosem.  - Tényleg szép? - Nagyon. Ha úgy esik a napfény, a vízsugarakon keresztül szivárványt is lehet látni. Olyan szép, hogy erről mindenáron akartam egy mondatot írni valamelyik kitalált történetembe, de az a helyzet, hogy csak ebbe a történetbe illik. Így hangzik: Anyámat beleporlasztották a világmindenségbe és újra eggyé vált a természettel.   - Egész jó. Nálam volt szivárvány? - Nem emlékszem. Az egyik alkalommal biztosan volt. Talán Vilmánál. De nem biztos. - Kár. Biztosan tetszett volna az embereknek. Sokan voltak? - Elég sokan. De erre sem emlékszem pontosan.  ...

Ma reggel nyakkendőt kötök és eszembe jut a nagyapám.   Aznap is kupakoltam, amikor apám elmondta nagyapámat. Hogy rákos és most már biztos, hogy bele fog halni.  Tizenvalahány trepinre kellett kiraknom a kupakokat, a hosszú oldalukon tizenkettő, a röviden tíz kupak fért el. A megpakolt trepni két szélére vékony faléceket raktam magasítónak, így a következő trepni alja nem ért hozzá a kupakokhoz. Apám a hőálló ezüsttől dudorosra vastagodott fatáblákat hívta trepninek. Azelőtt sosem érdekelt, mit jelent ez a szó. Ma megnéztem, leginkább padlódeszkát jelent. A kecskeméti bébiételek kupakjait raktam a trepnikre, mindegyikre százhúsz darabot, alkalmanként összesen majdnem kétezret. Piros, kék, zöld vagy fehér színűek voltak a kupakok, mivel négyféle ízben lehetett hozzájutni a kecskeméti bébiételekhez. Nem emlékszem már, melyik szín melyik ízt jelölte. Az árcímkéket a szomszédunkban hígítózták le a fémkupakokról, amiket aztán beáztattak és elmostak, de így is fojtogató ma...

(egy el nem hangzott búcsúbeszéd margójára)   Sosem akart első lenni. Egyszerűen másképpen volt beállítva. Nem pörgött, nem nyomult, nem tolakodott. Sajátos, derűs közöny jellemezte.  Nem izgatta fel magát semmin. Nekem úgy tűnt, jól érzi magát úgy, ahogyan a dolgok éppen állnak. Bármikor, bármilyen dolgok. Átkozottul irigyeltem ezért. Az iskolapadban például úgy volt képes ülni, mint valami jógi; az állát a mellére szegezte, lazán ökölbe szorított kezeit a combján pihentette, meg sem moccant. Mintha hibernálták volna. Akkor sem nézett fel, szinte meg sem rezdült, amikor valamin röhögnie kellett. És akkor sem moccant, amikor a matekdolgozathoz megsúgott nekem valami életmentőt, amivel összejöhetett a kettes. Csak úgy a szája sarkából sziszegett. De valahogy mindig megsúgta és én mindig meghallottam. Sosem várt cserébe semmit, főleg nem valamilyen előnyt. Meggyőződésem volt, hogy ez a nyugodt szív száz évig fog élni.  Nem, ő sosem akart első lenni. Még akkor sem, am...