Szenteste

Ma reggel nyakkendőt kötök és eszembe jut a nagyapám.  

Aznap is kupakoltam, amikor apám elmondta nagyapámat. Hogy rákos és most már biztos, hogy bele fog halni.  Tizenvalahány trepinre kellett kiraknom a kupakokat, a hosszú oldalukon tizenkettő, a röviden tíz kupak fért el. A megpakolt trepni két szélére vékony faléceket raktam magasítónak, így a következő trepni alja nem ért hozzá a kupakokhoz. Apám a hőálló ezüsttől dudorosra vastagodott fatáblákat hívta trepninek. Azelőtt sosem érdekelt, mit jelent ez a szó. Ma megnéztem, leginkább padlódeszkát jelent.

A kecskeméti bébiételek kupakjait raktam a trepnikre, mindegyikre százhúsz darabot, alkalmanként összesen majdnem kétezret. Piros, kék, zöld vagy fehér színűek voltak a kupakok, mivel négyféle ízben lehetett hozzájutni a kecskeméti bébiételekhez. Nem emlékszem már, melyik szín melyik ízt jelölte. Az árcímkéket a szomszédunkban hígítózták le a fémkupakokról, amiket aztán beáztattak és elmostak, de így is fojtogató maradt a szaguk. Párszor nekem is kellett hígítóznom, olyankor átkozódtam a szúrós hígítószag miatt, meg ezért külön pénzt sem kaptam. 

A bébiételes üvegeket az ország minden szegletéből a szomszédunkba hordták a kisgyerekes családok. Olykor a kaputól a sarokig ért a szatyros emberek sora. Egy élelmes vidéki vállalkozó a szomszédainkkal és apámmal összefogva betömött egy piaci rést. Az újrahasznosított üvegekbe újfajta, állítólag minden addiginál ízletesebb halcsali került.

Hetente általában egyszer kupakoltam, előfordult, hogy kétszer. Egy kupakért tíz fillért számolhattam fel, így állapodtunk meg apámmal. Jobb hónapokban egy ezrest is megkerestem, de inkább csak hét-nyolcszáz körül jött össze. A szomszédban elmosták az üvegeket és lehígítózták a kupakokat, én kiraktam a leszárított korongokat a trepnikre, apám meg az egész hóbelevancot lefújta hőálló ezüsttel. A kupakokat, a trepniket és a garázst. Kupakolás után olyan volt a kezem, mint a bádogemberé az Ózban. Akkor azt hittem, utálom ezt. Valójában nem is volt az olyan rossz. Többnyire egyedül voltam, szólt a rádiókalipszó, a kezeim alatt zörögtek a kupakok, egyenként számoltam őket, mennyi van még vissza, féltávnál meg mindig örültem, hogy a fele már megvolt. 

Kora ősz volt és aznap is kupakoltam, amikor apám elmondta nagyapámat. Hogy a tüdeje odavan, hiába tette le a cigit öt éve, amikor cukorbeteg lett. Apám lesütötte a szemét, arcát a Szimfónia füstjébe rejtette, de láttam, hogy sírt.  Sebezhetőnek tűnt és mintha egyenlők lettünk volna abban a pillanatban, apám meg én,  de ez csak most merült fel bennem. Megkérdeztem tőle, biztos-e, azt mondta, biztos. Azt is megkérdeztem, bemehetek-e nagyapámhoz a kórházba, de apám azt felelte, nem való az nekünk. Nekem meg a húgomnak. Ennyiben maradtunk. Mifelénk azt volt a szokás, hogy nem néztünk oda, amikor a halál a közelben ólálkodott. Azt sem tudtam, nagyapám melyik kórházban volt. Azóta kiderült, hogy a tüdőszanatóriumban. A családból többen is abban a kórházban haltak meg, szinte divat lett belőle. Mások meg egy másikban, a város túlsó szélén. Ha odajutnék, engem inkább a kettő épület között valahol üssenek kupán a pusztaságban és temessenek egy szikla alá. 

Apám aztán kiment a garázsból, cigarettájának füstje egy ideig még velem maradt. Nem olyan szaga volt, mint a nagynénémnél a levehető tetejű műbőr puffba zsúfolt márkás cigaretták dobozainak. Apám cigijének proliszaga volt, a puffból elővett dobozok meg úgy illatoztak, mint a drága fűszerek vagy a bonbonok. Szerettem szagolgatni azokat a dobozokat.

Raktam tovább a kupakokat, közben arra gondoltam, hogy ezek szerint nagyapámmal többet nem megyünk moziba. Sosem mondtam neki, de nagyon szerettem vele moziba járni. Szerintem látta ő azt rajtam. A háború előtt, mármint a két nagy közül a második előtt, az apró angyalföldi  lakásban nagyapám maga is mozigépészkedett. Lepedőre vetítette a néma veszterneket a tizenhatmilliméteres gépével. A szoba zsúfolásig megtelt a gangos ház filmrajongó lakóival. Azt hiszem, jól éreztem volna  magamat közöttük. A vetítőgép, gondolom, elveszett vagy megsemmisült, esetleg elvették a ruszkik vagy valaki mások.

Amikor az összes trepni megtelt, a fürdőben a spenótszínű csodakézmosóval eltávolítottam az ezüstöt a kezemről, a füzetembe meg beleírtam az aznapi mennyiséget. Havi elszámolásban voltam apámmal. A pénzt mai szemmel nézve jelentéktelen dolgokra raktam félre, ahogy manapság pedig gyermekszemmel nézve spórolok jelentéktelen dolgokra. Karácsonyig még sokszor kupakoltam, nagyapám ezalatt egyszer sem került szóba. Nem biztattak, hogy kérdezősködjem, inkább örültek, ha nem tettem. Aztán eljött a Szenteste. 

Apám nyakkendőt kötött, mint karácsonykor mindig. Én azon a Szentestén még nem tudtam nyakkendőt kötni. Apám felajánlotta, hogy megtanít, de nem volt hozzá kedvem. Ideges lett, remegett a keze, ahogy az olcsó bort vagy vermutot kitöltötte magának. Anyám tálalta a vacsorát, ponty volt majonézes krumplisalátával. Akkoriban minden karácsonykor ez volt a menü. A halat talán éppen a bébiételes üvegbe töltött csalival fogták ki. Megettük, utána ajándékoztunk. Nem emlékszem, mit kaptam, arra sem, én mit vettem anyámnak és a húgomnak. Apámnak egy borotvapamacsot, ebben biztos vagyok. Úgy emlékszem, senki nem tudott örülni semminek, csak úgy voltunk némán, egykedvűen. Aztán kilenc után öt perccel apám elsírta magát. "Meghalt a fater" motyogta zokogva és lerogyott a fotelba. Akkor láttam apámat életemben legelőször úgy igazán sírni. Néhány hónappal azelőtt a garázsban legfeljebb a sírás nyomait fedezhettem fel rajta. Akkor Szenteste rendesen zokogott. Anyám is sírni kezdett, majd a húgom is, én csendben maradtam. Tíz perc múlva csöngettek, két házzal arrébb volt az utcában legközelebb telefon, onnan futottak át a hírrel a szomszédék, hogy kilenc óra öt perckor történt a dolog, a nagyanyám hívta őket az imént. 

Nagyapám volt a családunk egyik utolsó nagy varázslója. Nem tudom megmondani, miért gondolom varázslónak. Semmi rendkívüli nem volt benne. Persze, akárhol tudott például savanyú keménycukorkát elővarázsolni a zsebéből, meg amikor már azt hittem, nincsen több karácsonyi ajándékom, mindig előhúzott valahonnan egy új mozdonyt a terepasztalomhoz és láttam rajta, hogy boldog, amiért örömet okozhat nekem. Ebben azért akad egy kis mágia. A terepasztal vezérlőjét is nagyapám építette. Nagyon értett az elektronikához. Fel sem foghatom, hogyan tudott mindent olyan tökéletesen megtervezni. Elfordítottam egy tekerőt a vezérlőpulton és megindult a modellvasút, egyes kapcsolók felnyitották és lezárták az aprócska, piros-fehér sorompókat, mások felkapcsolták a miniatűr házikókban a világítást.  És épített játékkonzolt is, amit a tévéhez kellett csatlakoztatni. A játék egyszerű volt: fehér vonalakkal passzolgattuk egymás kapuja felé a fehér négyzetet. A vonalak és a négyzet ütközésekor a tévéből az hallatszott, hogy pik-pok. Efféle varázslatokat csinált a nagyapám.

Másnap szokás szerint az angyalföldi lakásban gyűltünk össze. Nagyapám nélkül szánalmas látványt nyújtottunk. Persze eleve számítottunk rá, hogy semmiképpen nem lesz ott velünk aznap, mert esélye sem volt rá, hogy valaha élve elhagyja a kórházat. De úgy valamivel rosszabb volt az egész, hogy mindenféle reménykedésnek vége szakadt és bizonyosan tudtuk, hogy nagyapám többé nem állítja vigyázzba a családot a karácsonyfa előtt, hogy közösen elénekeljük a Mennyből az angyalt.

A tétova ajándékozás végére rajtam kívül mindenkinek ki volt sírva a szeme. Az alkóvban ácsorogtam, volt ott egy kisebb tükör a falon. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Hirtelen átkarolt valaki, apám bátyja volt az. Nagyapám másolata, gondoltam. Az arca, a hangja, a nevetése. Nagybátyámnak jó illata volt. Akkor éreztem először nagyapám rettenetes hiányát, ott a tükör előtt, melyben ő is tükröződni látszott. "Apád mondta, hogy még nem tudsz nyakkendőt kötni. Na, ide figyelj!"  

Én akkor két perc alatt megtanultam a nyakkendőkötést. Tükör nélkül is megy, de igazi windsort nem tudok, csak a feleset, ha egyáltalán úgy hívják azt a vackot, amit képes vagyok megcsomózni.  Most is egy ilyet hurkoltam a sötétkék selyemből. Az orromhoz emelem a nyakkendőmet, de nincs semmilyen különös illata. Nincs itt egyetlen régi szag sem. Sem az apám proliszagú cigije, sem a nagybátyám arcvize, sem a nagyapám levendulás borotvaszappana, sem a régi karácsonyok illata.

Azon a régi Szentestén, amelyiken a nagyapám meghalt, semmi különös nem történt. Csak zajlott az élet meg a halál, mindegyik a maga módján. Semmi különös nem történt, csak végleg elmúlt a gyermekkor és vele múltak a varázslatok is.

Megigazítom a nyakkendőmet. A félwindsor nem túl szép, kissé csálé, de most jó lesz. Most is pont ugyanolyan jó lesz. Idén karácsonykor pedig talán megtanítom a fiaimat ugyanerre a béna csomóra.