Az almafa
Harminchárom éve nem jártam abban az utcában, annál a háznál. Ma azonban hirtelen és megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve arra veszem az irányt. A főút felől érkezem, rákanyarodok az eperfákkal övezett mellékutcára. Hamar egykori találkozóink helyszínéhez érek, egy percre megállok és csak nézem a megváltozott színeket, az arrébb telepített transzformátorházat. A kerítés akkoriban piros volt, afféle fakó, napszítta piros. Mostanra a kerítés színe zöld és sárga lett, a trafóház pedig előrébb került és meg is hízott – azon a helyen éktelenkedik, ahol egykor a kerítés vasrúdjait tartó betontalapzatra pucsítottunk, és úgy szívtuk a cigiket, előregörnyedve, ruganyosan, önfeledten. Igen, így volt. Régen, amikor gimnazisták és határtalanul optimisták voltunk, ide telepedtünk le mi ketten, s a lopva megvásárolt cigarettát szívtuk vagányan és bénán. Úgy hívtuk ezt a helyet, hogy A Csap. Valójában nem csap, hanem artézi kút, s még ma is ott van. Cigiztünk, akárcsak a szüleink, de mi n...