Az almafa

 

Harminchárom éve nem jártam abban az utcában, annál a háznál. Ma azonban hirtelen és megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve arra veszem az irányt. A főút felől érkezem, rákanyarodok az eperfákkal övezett mellékutcára. Hamar egykori találkozóink helyszínéhez érek, egy percre megállok és csak nézem a megváltozott színeket, az arrébb telepített transzformátorházat. A kerítés akkoriban piros volt, afféle fakó, napszítta piros. Mostanra a kerítés színe zöld és sárga lett, a trafóház pedig előrébb került és meg is hízott – azon a helyen éktelenkedik, ahol egykor a kerítés vasrúdjait tartó betontalapzatra pucsítottunk, és úgy szívtuk a cigiket, előregörnyedve, ruganyosan, önfeledten.

Igen, így volt. Régen, amikor gimnazisták és határtalanul optimisták voltunk, ide telepedtünk le mi ketten, s a lopva megvásárolt cigarettát szívtuk vagányan és bénán. Úgy hívtuk ezt a helyet, hogy A Csap. Valójában nem csap, hanem artézi kút, s még ma is ott van. Cigiztünk, akárcsak a szüleink, de mi nem tudtuk, hogy mit jelent a cigit letüdőzni, így csak a szájüregünkben forgattuk a füstöt, s közben a gimnazisták világmegváltó terveit szövögettük. Miközben dohányoztunk, a bölcsődések a kerítésnél toporogtak, apró kezecskéikkel a fakópiros rudakat szorongatták és nézték a nagyokat. Valójában nem tudtunk akkor sokkal többet a világról, mint azok az alig hároméves kisgyermekek, s talán ma sem tudunk sokkal többet. Lehet, hogy azért gondolom most ezt, mert szeretnék újból ugyanannyira ártatlan és tiszta lenni, mint voltam akkor, amikor a Csap mellé jártunk világmegváltani. Vagy talán még visszább vágyom az időben, s szívem szerint visszaugranék oda, amikor magam is egy bölcsödében töltöttem az időmet, s minden könnyűnek meg egyértelműnek tűnt. Végül az sem kizárt, hogy ezeket a dolgokat amiatt gondolom, ami azon a harmincháromévvel ezelőtti napon történt Béláék házában, s a garázsukban. Éppen olyan nap volt az is, mint a mai, amikor visszatérek a régi helyszínekre: langymeleg ősz, még a késő délutánok sem hűvösek.

Aznap is ott görnyedtünk a kerítésnél, emlékszem, valami jugó cigi érkezett a boltba, sötétkék keménydobozba csomagolták, s mindössze tizenhat forintba került, azt szívtuk. Beszélgetéseink során fejenként mindig három szálat szívtunk el, utána pedig felpattantunk a bringákra és nagyjából este hatig tekertünk. Hat körül aztán Béláék házához gördültünk.  Béla egyke volt, akárcsak én, szülei pedig későn jártak haza, nyolc előtt ritkán érkeztek meg. Azt hiszem, Béla amolyan kallódó kamasz volt, de nekem úgy tűnt, élvezi ezt a kallódást. Elég az hozzá, hogy késő délutánonként a ház Béláé volt, s így az enyém is, amikor nem kellett időre hazasietnem. Béla és én a legjobb barátok voltunk. 

A garázs mögött csenevész almafa állt, s jóféle, savanykás őszi almát termett, mi pedig a földre hullott, ütődött és csúf almácskákból fejenként hármat-négyet fogyasztottunk el. Az almafogyasztás célja füstös szájszagunk elfedése volt, meg azt is gondoltuk, hogy így mégis egészségesebb a dohányzás. Ezek a töpörödött, rovarok és madarak által meggyötört savanyú gyümölcsök voltak a mi dohányzásunk fékei és ellensúlyai. Most újból itt állok Béláék egykori háza előtt, és egyszeriben minden eszembe jut, mindenre bántó élénkséggel emlékszem vissza. 

Aznap is hat körül gurultunk a házhoz. Béláék egy takaros saroktelekre épített, kerttel körülvett, szerény, sátortetős családi házban éltek. Két szoba, konyha, fürdő, vécé, kamra, pince, padlás. A külvárosban élő nukleáris vagy nukleáris-jellegű családok tipikus lakóhelye a múlt század nyolcvanas éveiben. A garázs a háztól jobbra, a járdára nyíló nagykapu közvetlen közelében helyezkedett el. Amikor Béla apja ki- vagy beállt a Wartburggal, a járdán átmenetileg megszűnt a közlekedés, nem mintha túlságosan forgalmas környék lett volna. Aznap este mindkettőnknek azonnal feltűnt, hogy Béláék zöld Wartburgja az utca végén parkol, úgy hat házzal arrébb. A nagykapu résnyire nyitva volt. „Apám itthon van. De miért nem állt be? És miért olyan messze parkolt? Mindenestre gyorsan almázzunk be, biztos, ami biztos” mondta Béla, s úgy is tettünk. A bringákat óvatosan a garázs ház felőli falának támasztottuk, majd a garázs mögé osontunk, leguggoltunk és elkezdtük habzsolni az almákat. Béla feszült volt, olyan furcsán rezgett és két alma után fel is pattant. „Megnézem mi van. Maradj itt, jövök vissza” mondta kurtán, összeszorított szájjal, s elviharzott. 

Úgy öt perccel később érkezett vissza. Falfehér volt, leült mellém a földre és csak nézett maga elé némán. „Mi történt?” kérdeztem tőle, nem válaszolt. Ismét feltettem a kérdést, akkor felemelte a fejét, de továbbra sem nézett rám. Az ajkát harapdálta, mintha a megfelelő szavakon gondolkodna. Végül közömbös, szenvtelen hangon, mintha csak a vízállásjelentést olvasná, a következőket közölte velem: „Először a házba mentem be. Anyám éppen az apáddal kefél a hálószobában. Nem vettek észre, nem csaptam zajt. Még most is csinálják. Apád ügyes az ágyban. Azután elkezdtem keresni az én apámat. A házban nem találtam sehol. A garázsban van. Úgy vélem, ő is látta az anyámat és az apádat kefélés közben. Apám felakasztotta magát a gerendára. Ha jól gondolom, már nem él.”

Én is elfehéredtem, a szám kiszáradt, a szívem veszett kalapálásba kezdett, s egyetlen szót sem voltam képes kinyögni. Első, meglehetősen gyakorlatias gondolatom azt volt, hogy a történtek fényében felesleges volt annyi almát megennem. Most már nem számít, hogy a szüleim észreveszik, dohányzom-e tizenötévesen.  Bélának sem számít. Ha nekünk úgy tetszik, innentől vacsora közben is rágyújthatunk, s akár belehamuzhatunk a húslevesbe is. Igen, efféle dolgokon járt az eszem akkor, miután Béla közölte a tényeket, s előadta a saját szemével érzékelt igazságot. Az igazság túlságosan csúf és kegyetlen volt ahhoz, hogy én akkor arra akarjak gondolni. S volt ott még valami: a rút igazságnál is zordabb jövő, mely kettőnkre nézve semmi jóval nem kecsegtetett. Barátságunk alatt kinyílt egy csapóajtó, és a mi kettőnk szövetsége, melyet óvodás korunk óta őriztünk, gondoztunk és ápoltunk, belehullott a feneketlen semmibe. Bélának és nekem ott és akkor végünk volt. Béla szokásaival kapcsolatban nem tudok nyilatkozni, mindenesetre én azóta sem gyújtottam rá. 

 

Béla és az anyja elköltöztek a kis sarki házikóból, eltűntek a fővárosból is. Egykori barátom és én harminchárom éve nem találkoztunk, nem is beszéltünk egymással.  Életben van, akárcsak én, s biztos vagyok benne, hogy az ő szívét is széthasítja az a hatalmas szilánk, ami aznap mindkettőnket keresztülfúrt, éppen a szívünk tájékán. Anyámnak sosem számoltam be apám hűtlenségéről, s apámnak sem árultam el, hogy miközben ő Béla anyján lihegett, én almát majszoltam alig pár méterre tőlük, Béla pedig a résnyire nyitott hálószobaajtónál állva figyelte őket. 

Én aznap, ott a savanykás almát termő fa alatt magam is örökre megsavanyodtam, s gonosszá változtam. Nem mondtam el a szüleimnek, hogy ismerem a mocskos igazságot, mert azt akartam, hogy mindenki szenvedjen elpusztult, kivégzett barátságunkért cserébe. Igen, önző lettem és rosszindulatú, s láthatatlan, ámde iszonyatosan maró hatású vitriolomból anyámra is jócskán fröcsköltem. Nem tudhatom, hogy anyám ártatlan volt-e úgy általában, de nem is érdekelt. Kisajátítottam és önző, gőgös céljaimhoz felhasználtam azt a nyomorúságot, azt a fájdalmat, ami azon az őszi napon létrejött, s szakadatlanul dühömet tápláltam vele. Apámra bíztam, hogy valaha bevallja-e nekem és főképpen anyámnak, mi történt azon a langymeleg napon Béláéknál. Nem tette. Ha valakinek, akkor ezt neki kellett volna elmondania. Én csak ott éltem mellettük, egy idő után megszokták a szótlanságomat is, amit a Béláék elköltözése miatti múló kesergésnek gondoltak. De nem múlt el, soha nem múlt el, s nem kesergés volt az, hanem fortyogó harag. Ott éltem a szüleim mellett, s figyeltem, hogyan üresednek ki, hogyan fogynak el, s egyetlen alkalommal sem nyitottam ki a számat és mondtam nekik: Ide hallgassatok, elég volt a színjátékból, mindent tudok, most már éljetek! Nem, én nem szólaltam meg, hanem hagytam haragomat megtelepedni a lelkem mélyén, hagytam, hogy részemmé váljon, s lám, ma már nem is tudnék létezni nélküle. 

 

A házikó azóta kapott egy emeletet, a színe is új, vidámabb és üdébb, amilyen látszólag a környékbeliek élete is lett az elmúlt évtizedekben. A garázs is megvan még. Elsétálok a sarokig és onnan próbálok a lapos tetejű kis épület mögé kukkantani, vajon áll-e még az almafa, de nem látok be rendesen, mivel egy csinos kis gazebót építettek pont arra a részre. A házat most is egy család lakja. A kert tele van a gyermekek játékaival: trambulin, műanyag hintaló, a nemrégiben még lubickolástól hangos, felfújható medence. Hétvége van, a gyerekek az udvaron csivitelnek és futkároznak. A szülőket nem látom, bizonyára a házban tartózkodnak. 

Érzem, ahogy ősi, megrögzött haragom felfortyan, s cselekvésre buzdít. Elhatározom, hogy becsöngetek, s valóban, már nyomom is gombot. Harminc-egynéhány éves nő jön a kapuhoz, „Jó napot, mit óhajt?” kérdezi. Elmondok neki mindent, részletesen. Mindent, amit most papírra vetek, s még annál is többet. Béla apjának akasztott testét sosem láttam, de most elképzelem és plasztikusan, részletgazdagon előadom a nőnek milyen látvány volt. A fiatalasszony elborzadva, utálattal néz rám, ugyanakkor végighallgat. Igyekszem jól, átéléssel beszélni, hogy az élmény maradandó legyen. Amikor végzek, a nő szinte sírva kérdezi, miért kellett ezt csinálnom, miért bántom őt és családját? Addigra már a két kisgyerek is az anyja mellett ácsorog. Az apa nincs otthon. A válaszon nem gondolkozom sokat. Az igazságot mondom a fiatal nőnek: „Tudja, én megkeseredtem s végtelenül gonosz lettem. Gyűlölöm a maguk boldogságát, s gyűlölöm a magam nyomorúságát is, ami e ház kertjében a garázs mögötti almafa alatt, a hálószobában és a garázsban történtek miatt keletkezett, évtizedekkel ezelőtt. Rajtam nem lehet segíteni. Most sem vagyok boldog, sosem voltam, de nekem ezt most el kellett mondanom. Most pedig megyek. Minden jót.” 

Az almafa ma is áll. Megkérdeztem a fiatal nőtől a beszélgetésünk legelején, amikor még nyájasnak és szentimentálisnak mutattam magamat, hogy megvan-e a fa, s terem-e még rajta az a fanyar, savanykás alma? Átkozottul jól esne, ha most elfogyaszthatnék három-négy darabot. De ez lehetetlen. Az az almafa Bélával és velem együtt pusztult el harminchárom évvel ezelőtt, s ezen semmi, de semmi nem változtathat már. 

 

2020. 09. 08.