Szaros ügyek

 

Nagyon meglepődtem vagy inkább megdöbbentem, amikor Arbogaszt Géza felhívott. Éppen az Intézményben voltam, hogy előző havi teljesítésem igazolását leadjam az elnök titkárságán. Arbogaszttal legutoljára a középiskolai ballagáson láttuk egymást, aminek már harminchárom éve. Láttuk egymást, ez igaz, de tudatosan nem néztünk egymásra, kerültük egymás tekintetét és legfőképpen nem beszéltünk, nem álltunk szóba egymással. Arbogaszt Gézával senki sem beszélgetett szívesen, enyhén szólva nem volt népszerű figura, nekem azonban ügyem is volt vele, amiben szerintem nekem volt igazam. Nálam volt az igazság, ahhoz pedig hajlamosak vagyunk ragaszkodni még úgy is, hogy az igazság egyes vélekedések szerint pusztán egy szó, melynek jelentése helyzetről-helyzetre, ügyről-ügyre önkényesen változik, az idők kezdete óta.  

 

Arbogaszt kistermetű volt és nyüzüge, a tornasornak mindig a végén állt, SZTK-keretes szemüveget viselt és állandóan nyomult, tapadt az emberre, mint a pióca. Mi pedig leráztuk őt magunkról, ahogyan a vérszívó élősködőket szokás; határozottan, újra meg újra, mert persze sokáig kísérletezett, visszatért, próbált megtapadni. Talán csak barátokat keresett, csakhogy rossz, nagyon idegesítő módon akarta a célját elérni. Mert a szeplős, vöröses-szőke hajú, idegesítő, tudálékos Arbogaszt Géza csakugyan egy kis pióca volt. Állandóan kérdezősködött, faggatózott, mintha mindenkiről mindent tudni akart volna. Gyakran hozta szóba állítása szerint elzászi eredetű családját, a fura hangzású vezetéknév alapján ez akár igaz is lehet, de senki nem figyelt rá igazán, mondom, levakartuk és elhajítottuk őt, mint egy piócát. Ennél fogva beszélgetőpartnereit és hallgatóságát és ki tudja, talán a barátait is inkább az alsóbb osztályokból próbálta toborozni. 

 

Arbogaszt Gézának a középső padsor legelső padjában volt a helye, ha jól emlékszem, a négy év során végig egyedül ült, padtárs nélkül. Olyan közel volt a tanári asztalhoz, hogy csak kicsit kellett nyújtózkodnia és máris elérhetett bármit, amit csak talált az asztalon. Ezek közé tartoztak az ügyetlenül kézbesíteni próbált és ezért a tanárok által elfogott levelek is, melyeket nem sikerült észrevétlenül egyik padtól a másikig dobnunk. Harmadik év vége felé egy alkalommal én is óriásit hibáztam: rövidre szabtam a hajítást, és a tanerő kiszúrta a padlón pattogó és guruló, galacsinná gyűrt levélkét. Szégyenszemre nekem kellett felszednem és átadnom neki. Nem foglalkozott vele különösebben, nem hajtogatta ki és legfőképpen nem olvasta el, csak lepottyantotta az asztalra és az óra haladt tovább. A tanárok tisztelték a levéltitkot, mert talán az ő diákéveik idején is ismert és gyakran igénybe vett kapcsolatfelvételi módszer volt a tiltott órai levelezés. Arbogaszt azonban cseppet sem volt diszkrét, ahelyett az első alkalmas pillanatban kinyújtózott a padjából, elvette az asztalról a galacsinná gyűrt levelet, kisimítgatta, elolvasta, majd hangosan felröhögött. Abban a percben meg tudtam volna fojtani Arbogasztot. A nevetése eszelős gúnykacaj volt, amire persze erősen rá is játszott, szinte dülöngélt a röhögéstől. Ezután persze a tanárnak sem volt választása, neki is el kellett olvasnia a levelet, Arbogaszt teátrális műsora megtette a hatását és felkeltette az érdeklődést levélírói munkásságom iránt. A levél olvastán a tanár felhúzta a szemöldökét, fejcsóválva pislogott párat, majd közölte velem, hogy óra után megyünk az igazgatóhoz. Persze az igazgató is ki volt akadva azon az egyetlen és nem túl körmönfont mondaton, mellyel az osztály legjobb nőjének, Debacher Magdinak szándékoztam megüzenni, természetesen az eredményesség legcsekélyebb reménye nélkül, ellenben a megszégyenülés komoly esélyével, hogy kinyalnám, de alaposan. Persze még alá is írtam, mert névtelenül semmi értelme nem lett volna az egésznek, csak egy gyáva szájhős csinált volna ilyet. Mert én akkor nagyon is komolyan gondoltam, amit írtam. Igen, akkor még eléggé bátor voltam. Mindenesetre Magdi sosem tudta meg, hogy ki, mit és kinek akart megüzenni, arról sincsen tudomásom, hogy Arbogaszt esetleg elmondta neki kiszúrásból. Én igazgatóit kaptam a levélkéért és még a szüleimet is behívatták elbeszélgetésre. Hálistennek anyám ezúttal is a cinkosom volt és apám elől - mindenféle praktikus szempontokat figyelembe véve - elhallgatta az esetet. 

 

Arbogasztot az év végi osztálykiránduláson büntettem meg a spicliskedéséért. Erőszakról szó sem lehetett, nem lett volna igazságos, elvégre akkoriban csak egy cingár kisfiú volt, meg aztán nem is volt a bunyó vagy a testi fenyítés az én műfajom. Faházakban éjszakáztunk egy börzsönyi erdőben. Rögtön első este kiosontam, hogy egy nejlonszatyorba tegyem azt a jókora darab, kissé már megmerevedett szart, amit nem messze a tábortól láttam egy kis tisztáson a délutáni őgyelgésünk során. Elég nagy volt ahhoz, hogy messzebbről is észrevegyem. Nem emberé volt, nem is kutyáé, inkább szarvasé vagy vaddisznóé, nem tudtam megállapítani, nem érdekelt és nem is számított. Eléggé büdös volt, ugyanakkor szállítható halmazállapotú, nekem ennyi kellett csak. Visszatartott lélegzettel, jobb kezemet egy másik szatyorba bugyolálva belegörgettem a szart a szállítás céljából magammal hozott nejlonszatyorba és visszatértem a táborba. A túrázásra használt cipőket és bakancsokat a faházak tornácán hagytuk, hogy odabent ne csináljunk még nagyobb kuplerájt. Arbogasztnak jó drága Salomon bakancsai voltak, erre a délutáni túrán rögtön felfigyeltem. Szemmel láthatóan az ő családja volt a legvagyonosabb mindannyiunké között, mert csupa menő cuccot hordott, olyasmiket, amikről én legfeljebb álmodozhattam. Az apja ügyvéd volt, az anyja pedig külkeres, jutott hát pénz bőven Adidasra meg Salomonra és még sok minden másra is. Az osztályban azonban mi, csóró proligyerekek voltunk többségben, ezért sem esett nehezünkre utálni Arbogasztot, bennem legalábbis rögtön onnantól voltak a Gézával szemben ellenérzések, hogy legelőször megláttam őt új Adidas edzőcipőiben, rögtön a tanévnyitó utáni napon. 

 

Már elmúlt tizenegy, senki sem járt odakint rajtam kívül, így feltűnés nélkül tudtam dolgozni. Mindkét bakancsot alaposan bekentem szarral kívül-belül, közben majdnem elokádtam magamat, de végül készen lett a mű. Odakészítettem közvetlenül Arbogaszték kunyhójának ajtaja elé és elmentem zuhanyozni, aztán visszatértem késő esti sétámról a mi faházunkba és remekül aludtam reggelig. 

 

Másnap reggel a Gézát a faházuk tornácán találtam, némán, összeszorított szájjal és befogott orral bámulta a szaros Salomont. Páran nézték és röhögcséltek. Arbogaszt úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elbőgné magát, de ő minden erejével visszatartotta a könnyeit, láttam rajta, mennyire küszködik. Kicsit megsajnáltam, de nem mutattam, mert nem akartam puhánynak látszani, mintha megbántam volna, amit tettem. Dehogyis bántam. Elvégre meg akartam leckéztetni Arbogasztot, nem mutathattam kegyelmet vagy szánalmat. Ezért is kérdeztem meg tőle akkor, hogy szar napja van-e, és közben teljesen komoly tudtam maradni, bár legszívesebben én is röhögtem volna a többiekkel. Arbogaszt felnézett, de nem szólt semmit, helyette csüggedten ismét lehajtotta a fejét. Vállant vontam és elmentem reggelizni, mire visszaértem a házakhoz, már eltűnt a tornácról. 

 

Biztos voltam benne, hogy feljelent az osztályfőnöknél és aztán a szüleinél is, az intő után igazgatói megrovásra számítottam, de különös módon semmi sem történt. Arbogaszt Géza nem tett semmit, nem szólt hozzám sem a kirándulás alatt, sem később. A negyediket úgy jártuk ki, hogy egyetlen egy szót nem váltottunk egymással. Ez a konok hallgatás egészen pár héttel ezelőttig tartott, amikor megcsörrent a mobilom és harmincegynéhány év után újból meghallottam kissé férfiatlan hangját, ami nem sokat mélyült vagy változott tizennyolc éves korunk óta. 

 

- Hello Céklás, itt Arbogaszt. Találkoznunk kell. 

 

A hangja kimért volt és távolságtartó.  Csak a vezetékneveinket említette, mintha két titkosügynök volnánk, akiknek kötelező hűvösen és kimérten viselkedniük, mert az ellágyulás, a gyengeség ebben szakmánkban nem megengedett. 

 

Ahogy kimondta a nevét, azonnal eszembe jutott a szaros bakancs esete. Biztos voltam benne, hogy emiatt keresett meg ennyi évvel később Arbogaszt, aki valamiért most akar revansot venni azért az ostoba tréfáért, mintha hosszú álomból vagy kábulatból tért volna magához és első gondolata nyilván a bosszú. Vagyis dehogyis egy tréfáért akar bosszút állni, hanem az én rajta vett revansomat akarja indokolatlanul megtorolni. Hiszen ő robbantotta ki a konfliktust azzal, hogy beavatkozott valamibe, amihez semmi köze nem volt. Néma cinkosként való közreműködése lett volna elvárható és elfogadható, ehhez pedig elég lett volna annyi, hogy - ha már megsértette a levéltitkot, még lett volna esélye a helyesbítésre - nem röhög fel hangosan a levél elolvasásakor, hanem minden további kommentár vagy hangoskodás nélkül egyszerűen visszacsempészi a levelet az asztalra. Így máris szimpatikusabb lett volna a szememben, de igazán tökös akkor lehetett volna, ha olvasás után a szájába tömi és lenyeli, nyomtalanul eltünteti azt a levelet, mert az ő szarában aztán senki nem turkált volna, és így nem is lett volna soha semmilyen ügy. Ki tudja, ha ezt megtette volna értem, talán még barátommá is fogadtam volna a cinkosságát viszonzandó. A kis buta Arbogaszt nem jött rá, hogy egy csibésznek ő legfeljebb akkor lehet a cimborája, ha maga is képes csibésszé válni. Mert az akkori viszonyok között én csibész voltam, ha úgy tetszik lázadó, Arbogaszt pedig a jónevű budai ügyvéd elkényeztetett és idegesítő fiacskája. 

 

A kirándulás után arra számítottam, hogy Arbogaszt elküldi az apját az én apámhoz, amiből óriási botrány kerekedett volna. Nem lett volna felesleges pénzünk, hogy új bakancsot vegyünk Arbogasztnak. Apám csakis a pénz miatt üvöltötte volna le a fejemet, a bakancsra ő is szart volna nagy ívben. De semmi ilyesmire nem került sor, az Arbogasztok soha nem kopogtattak az ajtónkon. A Géza meg ettől fogva kifejezetten csendesen, visszafogottan viselkedett. Elkezdett normálisabban kommunikálni, majdnem mindenkivel megtalálta ez az új Géza a hangot, engem kivéve, velem nem állt szóba, de nekem ez megfelelt, nem hiányoltam a társaságát. A bakancsos ügyről hamarosan elfelejtkeztem. Az elfelejtkezés persze színtiszta hazugság, mert ilyesmit sosem felejtünk el, mert az ilyen ártalmak azon a személyen is nyomot hagynak, aki ejti a sebeket. És a behegedtnek hitt sebek feltépéséhez elég egy jól irányzott szó is, ami mint egy varázsige vagy átok, azonnal előhívja a soha sem elég mélyre temetett rossz emlékeket. Lám, Arbogasztnak elég volt kimondania a nevét, és én máris lepergettem a fejemben a mi kettőnk régi, közös filmjét. Nem értettem, miért akarna velem találkozni és a bizonytalanság máris felzaklatott. Zavarodottságomban semmi egyéb nem jutott eszembe, amit mondhatnék neki, csak a bakancsok. 

 

–Arbogaszt, ezt a meglepetést! Mi újság van a Salomon bakancsaiddal? 

 

Izgatott voltam, de a hangom nem remegett, sikerült a higgadtság látszatát megőriznem. Világéletemben az államnak, különböző kormányoknak dolgoztam és alaposan elsajátítottam és tökéletesítettem mindazon készségeket, melyek ebben a közegben a boldoguláshoz szükségesek. A higgadtság megőrzésének képessége az egyik ilyen készség és én még nyomás alatt is képes voltam higgadt maradni. Erről egészen Arbogaszt hívásáig meg voltam győződve. A kérdésemet eleresztette a füle mellett.  

 

–Majd mindjárt elmegy a kedved a viccelődéstől, Céklás. Találkoznunk kell. Még ma. A te érdekedben.  

 

A hangja változatlanul hűvösen, de most már fenyegetően is csengett. Higgadtságom ekkor már eltűnőben volt, a szám hirtelen kiszáradt, a pulzusom szaporább lett. Megpróbáltam továbbra is lazára venni a figurát és nem eresztettem a bakancsokat. 

 

–Na, ne szórakozz velem Géza, a hülye bakancsok miatt csak nem fogunk újból megharagudni egymásra! Ráadásul ki sem békültünk még rendesen. Pedig talán barátok is lehetnénk, nem gondolod? Na, ki vele, miért hívtál valójában? 

 

Újabb rövid csend következett, de legfeljebb néhány másodpercig tartott. Aztán már nem kellett tovább várnom a válaszra, Arbogaszt végre elárulta hívásának okát.  

 

–Úgy tudom, elnökhelyettes akarsz lenni, Céklás. Ezzel kapcsolatban van megbeszélni valónk. Ma este hétre gyere a zsinagógához, sétálunk egyet, közben elmondom, mi a teendőd, ha csakugyan elnökhelyettes akarsz lenni. És eszedbe se jusson bárkinek említeni, hogy felhívtalak. Nekem nem lenne bajom abból sem, neked annál inkább.  

 

Első beszélgetésünk itt ért véget, én pedig ekkor mintha valami másnak is megéreztem volna a végét, a bukását. 

 

Az Intézményben már harmadik éve dolgoztam külsős szakértőként, tisztességes, de nem egetverően magas fizetségért. Mindig is az államnak dolgoztam különféle beosztásokban, olykor középvezetőként is. Hivatalnok voltam, szorgalmas, de nem túl törekvő csicska. Voltak persze ambícióim is és többre vágytam annál, amit addig elértem. Mindez egyszeriben lehetségesnek tűnt annak köszönhetően, hogy az Intézményből pár héttel Arbogaszt hívása előtt váratlanul kilépett az elnökhelyettes, a pozícióját pedig az elnök nekem ajánlotta fel. A szervezet számára végzett munkám kiváló minőségét, szerteágazó szakmai tapasztalataimat, angol nyelvtudásomat és egyéb kompetenciáimat figyelembe véve én voltam szerinte a legalkalmasabb. Hízott a májam, így az ajánlatot örömmel fogadtam el és már előzetes számításokat is végeztem a tekintélyes elnökhelyettesi illetményből eszközölhető megtakarításokat és beruházásokat illetően. Az jött ki, hogy sok pénzem lesz. Az elnökhelyettesi szék reprezentációs kerettel, hivatali autóval és még egyéb juttatásokkal is járt. Ennél fogva az ajánlat olyan csábító havi fixszel kecsegtetett, hogy eszembe sem jutott visszautasítani, ráadásul a hiúságomnak is jót tett, mert úgy éreztem, a hosszú éveken át végzett szolgálat most meghozta gyümölcsét, feljebb léphetek és onnan is lehet még feljebb kerülni, ha továbbra is ügyes és kitartó és szorgalmas leszek. Az elnökkel kezet ráztunk az egyezségünkre, kormánytisztviselői kinevezésem véglegesítéséhez pedig már csak az ilyen esetekben kötelező nemzetbiztonsági ellenőrzésnek kellett megtörténnie. Ezt a beavatottak kifogáskeresési vizsgálatnak is nevezik, mivel elsősorban fogást, sőt kifogást akarnak keresni a delikvensen, okokat arra, hogy miért nem kaphatja meg a kinevezést. Az elnökhelyettesi szék a forróbbak között van, ezért annak, aki bele szeretne ülni, kis túlzással a seggébe is bekukkanthatnak, ha ezt indokoltnak érzik az ellenőrzést lefolytató ügynökök. Bárki lehet ügynök, akár az ember saját munkatársa is, akivel, tegyük fel, évek óta együtt poénkodik a dohányzóban vagy ebéd közben. Akinek elkottyant ezt-azt vagy egyenesen kiönti neki a szívét, és mondjuk szidja a rendszert, amire manapság felénk is egyre háklisabbak a nemzet felvigyázói és gondnokai. Az elnök, mintha csak tesztelni akarná, vajon megijedek-e, részletesen elmondta, mire számíthatok az ellenőrzés során. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy ha nem lenne bennem száz százalékig biztos, nem is ajánlotta fel az elnökhelyettesi pozíciót. Azt javasolta, fogjam fel rutin eljárásként az egészet és koncentráljak inkább a szép szakmai jövőre, ami a pozíció elfoglalásával megnyílik előttem. 

 

Miután semmi félni- vagy rejtegetni valóm nem volt és biztos voltam benne, hogy rajtam nem találnak fogást, pontosan azt tettem, amit az elnök is javasolt: eljövendő elnökhelyettesi korszakomat tervezgettem. Ezt a tervezgetést szakította meg Arbogaszt hívása. Abban a pillanatban borulni látszott minden terv, amikor kimondta: Úgy tudom, elnökhelyettes akarsz lenni, Céklás. Ebből sejthettem, hogy Arbogaszt valamilyen módon részt vesz az ellenőrzésben, mert egyébként honnan az ördögből tudná, mi zajlik körülöttem? A hívása minden körülményt és elhangzott szót figyelembe véve kellemetlen érzéseket és kétségeket ébresztett bennem, éreztem valaminek a végét közeledni, mégis igyekeztem az egészből csak arra fókuszálni, hogy ha bármit találtak is rólam (ami lehetetlen volt, mert én tényleg nem nyúlkáltam sosem a szarban, attól az egyetlen börzsönyi kivételtől eltekintve), az csakis valami félreértés, egy jelentéktelen dolog lehet és ezzel kapcsolatban akar nekem tanácsot adni Arbogaszt. A hűvös, távolságtartó hangnem betudható foglalkozásának (nyilvánvalóan a nemzetbiztonságiaknak dolgozik – tehát nem lépett ügyvéd apucikája nyomdokaiba), ahogy annak is, hogy kettőnk között nem éppen fesztelen a viszony, de ez minden, egyébről nem lehet szó, s az csak a sors fintora, hogy éppen őt jelölték ki az ellenőrzésemre, de ahogy eredetileg az elnöknek is mondtam, állok elébe, nincsen takargatni valóm. Szerencsére a találkozóig csak pár óra volt hátra, így nem kellett túl hosszú időn át jártatnom az agyamat azzal kapcsolatban, hogy mi következik, mit akar nekem Arbogaszt elmondani. 

 

Nem részletezte, melyik zsinagógához menjek, de csakis a Dohány utcaira gondolhatott, hiszen azt szokták úgy nevezni, hogy a zsinagóga. Kellemes őszi délután volt, így a teljes utat sétálva tettem meg. Időnként lelassítottam, rágyújtottam egy-egy cigarettára, mert persze ideges voltam. Hat óra ötvenegykor értem a helyszínre. Turisták hemzsegtek mindenütt, nem is értettem, miért pont ide rendelt engem Arbogaszt, ahol lehetetlen teljesen egyedül, a városnézőktől elkülönülten várakozni, itt csak a tömeg részének lehet lenni. De majd megtalál, ha akar. Újból rágyújtottam, aztán megint, mert egyre feszültebb voltam. Az órámra pillantva láttam, hogy már elmúlt hét, ekkor nyomtam el a második cigit és vettem volna elő a következőt, amikor a hátam mögül rám dörrent az ismerős, nem túl férfias hang. 

 

–Hello, Céklás. 

 

Összerezzenve fordultam meg. A még mindig cingár Arbogaszt Géza állt előttem. Akkor is felismertem volna, ha csak véletlenül találkozunk. A szeplői ugyan eltűntek, a haja is megritkult és már nem annyira vörös, szemüveget sem visel már, de az arca összességében alig változott, keveset komolyodott, és nem is nagyon ráncos. Kezet nyújtottam neki, de nem fogadta el, továbbra is őszi ballonkabátja zsebeiben tartotta a kezeit. Ahogy a hangja, úgy a pillantása is hűvös, szinte vádló volt. Alig észrevehetően, de nagyon is gúnyosan mosolygott rám, ahogy ott álltunk egymással szemben néhány másodpercig. Aztán szó nélkül elindult a Wesselényi utcán, én pedig automatikusan mentem vele, mintha parancsot teljesítenék, mintha kötelező volna a feljebbvalómmal tartanom, akinek tartozom valamivel és aki ezért most kérni fog tőlem valamit, sőt meg fog nekem valamit parancsolni. Még idegesebb és izgatottabb lettem, higgadtságom nyomtalanul felszívódott és piszkosul jól esett volna egy cigaretta, de egyszerűen nem mertem rágyújtani, mintha megbénultam volna. Csak kullogtam némán Arbogaszt mellett. Miközben beszélt, egyáltalán nem nézett rám. 

 

–Szóval eljöttél. Helyesen tetted, mindjárt megérted, miért. Egy szót sem kell szólnod, csak hallgass végig figyelmesen. 

 

Bólintottam és vártam a folytatást, de nem is csak vártam, hanem majdnem megvesztem már a válaszért, hogy végre megtudjam, mi az ördögért ráncigált be Arbogaszt azon a szerdán a belvárosba, mit akar a tudomásomra hozni, mi köze van mindennek az elnökhelyettesi kinevezéshez. Arbogaszt nem váratott sokáig a válasszal. Szemmel láthatóan nem volt kedve túl sok időt eltölteni velem, csak annyi percet volt hajlandó rám áldozni, amennyit célja eléréshez feltétlenül szükséges volt, ezért megválogatta a szavait és én jól emlékszem minden szóra. 

 

–Tehát elnökhelyettest akarnak csinálni belőled az Intézményben, te pedig örömmel mondtál igent. Nem lep meg, tanulmányoztam a karrieredet, törtettél szépen, de csak egy vagy a sok unalmas szolga közül. Igen, sokan vagytok, túl sokan, de túl sokan is kell hogy legyetek, mert szükség van rátok az állam, a kormányzás működtetéséhez. Az államnak a saját hatalma fenntartása érdekében mindig túl sokra van szüksége a legjelentősebb erőforrásokból, a nagyság illúziójának fenntartásához folyamatosan túlzásokba kell esni.  Most a legfontosabb kérdés számodra az, hogy vajon te is része maradsz-e ennek a gépezetnek? Ha rajtad múlik, igen, ezt tudjuk. És végül is rajtad múlik. Mindjárt megtudod, miért. 

 

Arbogaszt rövid szünetet tartott, bizonyosan a hatás kedvéért, amit hiba nélkül elért, hiszen mire idáig jutott, már meghűlt az ereimben a vér és ezt anélkül is pontosan tudhatta, hogy akár egyszer is rám pillantott volna. Az egyetlen egy, nélkülözhetetlen pillantás, amit a két szembenálló félnek ki kell, de legalábbis illik egymással kicserélnie, már megtörtént a zsinagógánál. A szünet csak pár másodpercig tartott, de elegendő volt ahhoz, hogy még az addiginál is hatékonyabban, hatásosabban zúduljon rám a maradék, ami még Arbogaszt nagymonológjából hátra volt, maga a lényeg, minden ideges belső rezgésem, kézremegésem és az elszívott túl sok cigaretta eredője. 

 

–Nem kedvellek, sőt utállak téged. Ez nem lep meg egyikünket sem. Nem felejtettem el és nem bocsájtottam meg neked semmit. Könnyedén elintézhetlek téged az Intézménynél és minden csatolt részénél, azaz a teljes államigazgatásnál. Semmi egyebet nem kell tennem, csak a megfelelő helyen elejtenem rólad pár keresetlen szót, információkat, melyeket szükség szerint tanúk is megerősítenek majd. Mielőtt megjegyeznéd, hogy de te nem csináltál semmit: az nem számít. Az számít, hogy az illetékesek mit hisznek el, hogy kinek hisznek. Nem is nekem kell hinniük, mivel a téged befeketítő koholmányok megbízhatónak tekinthető forrásokból érkeznek majd, én nem leszek látszólag az ügy közelében sem. A dolog megtörténik, de pedig mész a levesbe. De van lehetőséged ezt megakadályozni azzal, hogy segítesz nekem. Neked sok pénzed van, Céklás, vagy ha még nincs, majd lesz, mert elnökhelyettesnek készülsz. Az is lesz belőled, ha megfogadod a tanácsomat. Nekem viszont történetesen nincs túl sok pénzem, pedig valamivel többre lenne szükségem. Ezért méltányos üzletet ajánlok neked. Adsz nekem kápéban ötmilliót és az ellenőrzésed fennakadás nélkül lefut, te pedig beülhetsz a bársonyszékedbe. Mert egyébként nincsen rajtad semmi fogás, unalmasan egyenes alak vagy, komolyan mondom, ilyet még nem láttam. Tulajdonképpen ez keltette fel az érdeklődésemet, ez a lehetetlen tény, hogy te, éppen te nem követtél el soha semmit. Nem lépsz félre, nem kábítószerezel, nem kurvázol, nem vagy pedofil, nem vagy meleg, nem vagy perverz, nem kürtölöd világgá a véleményedet, nem ügyeskedsz a háttérben, nem nyúlsz le pénzeket illetéktelenül, nem okoskodsz az interneten. Te, Céklás, egy kibaszott hazafi vagy, persze a hülyébbek közül mert az okosabbja már azelőtt vastagra hizlalja a vagyonát, mielőtt elnökhelyettes lesz belőle, sőt, a legügyesebbek nincsenek is szem előtt, amolyan csendes senkik. Te az ilyesmihez túl rendes vagy a legtöbb ember szemében, de nem az enyémben. Esküszöm, mielőtt bejött volna az aktád intézésre, egyszer se jutottál eszembe. Elfoglaltam én magamat mindenféle gazemberekkel az eltelt idő alatt, ne aggódj. Amikor azonban megláttam a nevedet, valahogy elöntötte a szar az agyamat és az jutott eszembe, hogy megszorongatlak egy kicsit. Ezért találkoztunk és én most csakugyan megszorongatlak, Céklás. Tehát ötmillió, kápéban. Egyszer fizetsz és örökre nyugtod lesz, legalábbis tőlem, ezt megígérem neked. Holnap este megint hétkor találkozunk, majd délelőtt megtelefonálom, hova gyere, addig is van időd gondolkodni, hogyan legyen ez elrendezve. Mert dönthetsz úgy is, hogy nem adsz pénzt, ebben az esetben pedig én a B tervvel haladok tovább és elintézlek egy életre. Ha ártatlan vagy, akkor is elintézlek, de az én szememben persze nem vagy az. Kíváncsi vagyok, kik, milyen cégek alkalmaznának egy magadfajtát az állami szférán kívül, éppen téged, aki harminc éve dolgozik kizárólag kényelmes, állami pozíciókban, aki mindig a könnyebb pálya felé vette az irányt, akinek az ambíciói nem terjedtek sohasem az állam tisztességes szolgálatán túlra. El sem tudod képzelni, milyen öldöklés van pár körrel a biztonsági zónán túl. Szóval neked most azt kell eldöntened, akarod-e szolgálni őket elnökhelyettesként. Ki kell találnod, merre vezessen tovább az utad. Van mit átgondolnod. Holnap délelőtt jelentkezem. Ne említsd senkinek a mai találkozónkat, a feleségednek, Tamarának sem. Szép estét, Céklás. 

 

Amikor elköszönt - amit persze nem gondolhatott komolyan, mert hogyan is lehetett volna szép az estém azok után, amit kíméletlen tárgyilagossággal, bár kissé mégis teátrálisan, mindössze néhány perc alatt rám zúdított és egyszeriben feje tetejére állította az életemet - egy pillanatra ismét előkerült Arbogaszt gúnyos félmosolya, de csak féloldalról láttam, mert csakugyan nem nézett rám azóta, hogy a zsinagógánál néhány pillanatra rám szegezte a tekintetét. Mielőtt megszólalhattam volna, sietősen távozott a Klauzál utca felé, ekkor tértem magamhoz az első sokkból, de csak azért, hogy jöhessen második, aztán a harmadik lökéshullám, hogy aztán egyetlen összefüggő cunamivá növekedve akarjon lehúzni a mélybe az a valami, ami az imént Arbogaszt Géza képében eltűnt a pesti utcákon.  Hazáig gyalogoltam, képtelen lettem volna villamosra szállni, útközben elszívtam még vagy tíz-tizenkettő cigarettát, nem emlékszem, mindenesetre kiürült a doboz. 

 

Tamara vidékre utazott egy nagyobb projekt miatt, így neki egyelőre semmit nem kellett elmondanom, péntekig nem kellett a szemébe néznem. Otthon az első dolgom bankszámlám egyenlegének ellenőrzése volt. Ötmillió-hatszázezer forint volt rajta. Mintha pontosan tudta volna Arbogaszt, mennyit érdemes tőlem követelnie, de hiszen bizonyosan tudta is, mert az ellenőrzés alatt a pénzügyeket nyilván elsőként szemrevételezik a végsősoron legálisan működő, de mégis illetéktelen szemek. Ha az ember az államot akarja szolgálni, bele kell törődnie, hogy ezek a szemek láthatják a bankszámláját (meg szükség szerint a nappaliját, hálószobáját, és bármijét), de ennyi együttműködésnek, türelemnek és elnézésnek bele kell férnie a szolgálatba, főleg annak tudatában, hogy a sikeresen lezajló ellenőrzés után elnökhelyettes leszek és az illetéktelen illetékesek által megtekintett bankszámla egyenlege egyre csak hízik majd. Ezt kellett észben tartanom, mindazt a jót, amivel az elnökhelyettesség jár, amiért megéri átmenetileg leapasztani a számlámat, hogy aztán hamarosan, már a következő hónaptól amikor végre kineveznek, elkezdjen ismét gyarapodni a vagyonkám. Átgondoltam elnökhelyettesi terveimet és nem voltam hajlandó veszni hagyni őket. Eldöntöttem, hogy kifizetem Arbogasztot. Alaposan végiggondoltam az eshetőségeket és arra jutottam, hogy nem fog újból megzsarolni, legalábbis nem egyhamar, mert tisztában van vele, mennyi pénzzel rendelkezem. Persze néhány hónap elteltével újból felébredhet benne a bosszúvágy és a kapzsiság, és akkor megint pénzt akar majd. Viszont amikor már elnökhelyettes leszek, sokkal nehezebb dolga lesz velem, mert én is megpróbálhatok majd tenni ellene valamit, ha esetleg nem akarna leállni. Az ő hatalma sem végtelen. A banknak írtam egy emailt, hogy délre készítsék elő a pénzt, ezzel zártam a napot. Annyira elfáradtam, hogy már az aggódáshoz sem volt erőm. Hamar ájult álomba merültem. 

 

Arbogaszt másnap délelőtt tizenegykor hívott, közöltem vele, hogy fizetek.  Esti találkozónk egy Madách téri kávézó teraszán volt esedékes. Délben megkaptam a bankban a pénzt, de nem volt kedvem hazamenni, így idegesen jöttem-mentem a városban, sokat dohányoztam, étvágyam nem volt, ezért nem is ebédeltem. Kora délután megnéztem egy filmet a Puskinban, nem tudtam rá rendesen figyelni, de legalább kicsit gyorsabban telt az idő. A filmnek hat után lett vége, így kerültem még egyet a környéken. A Madách térre így is hét előtt érkeztem, de ezúttal nem kellett Arbogasztra várnom, már ott ült a megbeszélt terasz egyik asztalánál.  Leültem vele szemben, köszönéssel egyikünk sem bajlódott. Nem szólt egy szót sem, csak kérő mozdulattal kinyújtottam felém a bal kezét én pedig átadtam neki a borítékot az ötmillió forintommal. Arbogaszt kinyitotta a borítékot, az egyik pénzköteget félig kihúzta belőle és egy ideig nézegette. Matatott még valamit, majd kétszer bólintott és elmosolyodott, ezúttal nem annyira gúnyosan, hanem magához képest normálisan, mintha jó kedve lenne.

 

–Ez rendben van. Ennyi volt. Szép estét, Céklás.

 

Felállt az asztaltól és már indult volna, erre én is felugrottam és elálltam Arbogaszt útját. Valami bizonyítékot akartam a jó szándékát illetően, hogy csakugyan tartja a szavát és nem intéz el, azaz tulajdonképpen nem tesz semmit, csak annyit, hogy aláírja a rólam készülő jelentést, ami megállapítja, hogy feddhetetlen vagyok, ezáltal messzemenőkig alkalmas az elnökhelyettesi pozíció betöltésére. Bizonyítékot akartam valamiről, amit lehetetlen bizonyítékokkal alátámasztani.

 

–Mi az, hogy ennyi volt? Honnan tudhatom, hogy bár megkaptad, amit akartál, vajon nem csinálod-e meg mégis meg mindazt, amit tegnap kilátásba helyeztél? Hogy nem teszel tönkre?

 

Tisztában voltam vele, mennyire szánalmas a viselkedésem, mert csak erőtlen könyörgésre futotta tőlem abban a felemás helyzetben, melyben teljesen ki voltam szolgáltatva Arbogaszt kénye-kedvének és hangulatának. Nem tudhattam, mennyire bosszúszomjas, hogy valójában mennyire viselte meg a bakancsos ügy az elméjét, hogy nem egy gátlástalan őrült-e. A kérdéseimre előzetes válaszként a jól megszokott gunyoros vigyort kaptam, de aztán mondott még mást is.

 

–Mindent jól csináltál, Céklás. Erre számítottam. Mondtam, ismerlek már, a lényegedet ismerem, hogy miként működsz. Nagyon akarod te ezt a széket és megtetted azt, amit a helyzetedet értékelve meg kellett tenned ahhoz, hogy meg is kapd a széket, megtetted azt, amiről úgy vélted, hogy meg kell tenned. De most már vége. Holnap kiderül számodra, állom-e szavamat. Az elnöknél lesz jelenésed valamikor délelőtt, még ma este megkapod a meghívót a megbeszélésre. Ami persze a jövődről fog szólni. Most pedig engedj utamra. Szép estét, Céklás.

 

Kábán, értetlenül, összezavarodva kullogtam hazáig. Otthon ki akartam ütni magamat, ezért megittam egy üveg bort, de semmi értelme nem volt, mert kiokádtam az egészet. A meghívó csakugyan megérkezett, másnap tízkor kellett ez elnöknél megjelennem. Arbogaszt nem beszélt mellé, minden úgy történik, ahogy ő mondta. Aludni akartam, de nem sikerült, mert folyton csak a másnapon és a jövőmön gondolkodtam. Vártam is a reggelt meg nem is, ami vánszorogva, vonakodva ugyan, de csak eljött. Ezzel a csalóka késlekedéssel mintha meg akart volna kímélni mindattól az idő, ami másnap várt rám. De lassabb vagy csak lassabbnak érzékelt múlásával az idő is legfeljebb az időt húzhatja, mert megállni képtelen, a várva-várt vagy éppen félelmetesnek ígérkező perc mindenképpen eljön és elmúlik felettünk, és rajtunk hagyja nyomait. 

 

 

Tíz órakor beléptem az elnök irodájába és hamar megértettem, hogy addigi életemnek, karrieremnek vége van. A dolgok innentől nem az eddig megszokott mederben folynak tovább. A rossz előérzet, ami Arbogaszt első telefonhívása után formátlanul és hallgatagon bevackolta magát a tudatalattimba, s amiről igyekeztem nem tudomást venni, most megmutatkozott, felfedte igazi arcát. Az elnök az asztalánál ült, a kezében nagyméretű fotókat tartott, Arbogaszt pedig az elnök széke mögött  állt és egyenesen a szemembe nézett, mintha letapogatna vagy valami rejtélyes, az agyában működő szerkezettel rögzítené a reakcióimat, minden rezdülésemet és porcikámat, megsemmisülésem folyamatát. Az elnök mormogott valami köszönésfélét, majd az asztala előtt lévő fotelek egyikére mutatott. Remegő lábakkal ültem le. Arbogaszt elvett néhány fotót az elnöktől, majd a fotelhez sétált és a kezembe nyomta őket. Utána visszatért eredeti pozíciójába és folytatta a megfigyelésemet. A fotókon ő meg én voltunk láthatóak a pénz átadásának pillanataiban és én pont úgy nézek ki ezeken a képeken, mint egy korrupt, nagyratörő, ám minden erőfeszítése ellenére is jelentéktelen, bukott hivatalnok, mint egy vesztes. Kétségtelenül bűnösnek látszom ezeken a fotókon. 

 

Az elnök szabályos szónoklatot tartott, mélységes csalódottságának és megdöbbenésének adott hangot, melyet ostoba viselkedésemmel okoztam neki. Arra emlékszem, hogy egészen hosszú ideig beszélt hozzám, de az elhangzottakból csak részletek maradtak meg, nem tudom szóról-szóra visszaidézni, mivel kábult és zavarodott voltam, már megint. Azt biztosan mondta, hogy megmértek és könnyűnek találtak engem, és ezért a kinevezésem ugrott, ahogy a tanácsadói szerződésemet is azonnali hatállyal megszüntetik. Beszélt arról is, hogy belesétáltam egy nevetséges csapdába és hagytam magam megvezetni és hogy nem voltam elég figyelmes, nem láttam át a helyzetet. Olyasmit is említett, hogy (immár rajtakapott) vesztegetőként valószínűleg csak egyetlen lépés választ el attól, hogy megvesztegetett is legyek és mindezzel az a fő probléma, hogy azon a szinten, ahol egy ilyen súlyú kormányzati intézmény elnökhelyettese mozog életbevágóan fontos, hogy a megfelelő embereknek adjunk, vagy a megfelelő emberektől kapjunk pénzt, utasítást, tanácsot. Az elnök tudott a bakancsos ügyről is, melynek fényében még nagyobb idiótának gondolt engem, mert fel nem foghatta, hogyan voltam képes Arbogaszttól annyira megijedni, hogy – bár tényleg nem követtem el semmit – szinte gondolkodás nélkül odaadtam neki minden pénzemet. Az elnök ezt gyávaságnak tudta be és mint azt hangsúlyozta, gyáváknak nincsen helye közöttük, mert a gyávákat maguk közé engedni kockázatos és veszélyes volna. A szónoklat meglehetősen szenvedélyesre és indulatokkal telire sikeredett, úgy tűnt, hogy az elnök csakugyan mélységesen csalódott bennem, akiben annyira megbízott, akivel tervei voltak. 

 

Felfogtam, hogy csakugyan nincsen tovább. Kétségbeesés, szégyen és zsigeri düh kavargott bennem, ezek közül azonban akkor és ott még a kétségbeesés volt a domináns, sokkal erősebben szorongatott, mint például az Arbogaszt iránt érzett düh és gyűlölet, vagy az idiótaságom miatt érzett szégyen. Jószerivel csak a pénzemre tudtam gondolni, miközben az elnököt hallgattam.  Azon járt az agyam, hogy vissza kell kapnom a pénzt, mert anélkül nagy bajban leszek. Hiszen Arbogaszt előre megmondta, hogy egy magamfajta államigazgatási veterán csakis elveszett ember lehet odakint, a biztonsági zónán kívül, ahová engem ezek most taszítanak. 

 

Amikor az elnök befejezte a mondandóját, egy ideig csend volt a szobában. Arbogaszt és az elnök engem néztek, én pedig főleg a szürke padlószőnyeget bámultam lehajtott fejjel, mintha csakugyan bűnös lettem volna. Mert nem kell ténylegesen bűnt elkövetnünk, elegendő, ha csak azt állítják rólunk, hogy bűnösök vagyunk és ha nem is értünk egyet ezzel, ha nem is igazak az állítások (bár az igazság csak egy szó), a viselkedésünkre komoly hatással van, meglátszik rajtunk a vád és leszegett fejjel, a helyzetbe mintegy beletörődve, bénultan és szótlanul meredünk a semmibe. Mégis muszáj volt megszólalnom, mert vissza akartam kapni a pénzemet. Mindabból, amit egycsapásra elvesztettem, csak a pénz visszaszerzése volt lehetséges, de legalábbis elképzelhető volt, még ha sejtettem is, milyen választ fogok kapni legutolsó kérdésemre. 

 

–Mi lesz a pénzzel? Mivel csak csali volt, visszakapom, igaz?

 

Az elnök rezzenéstelen arccal biccentett Arbogaszt felé.

 

–Az ő hatásköre. Nekem senki sem adott semmiféle pénzt. 

 

Kérdőn Arbogasztra néztem. Fintorogva vonta meg a vállát. 

 

–Csak egy porszem vagyok a gépezetben, dehogyis döntök én a pénz sorsáról. Egyelőre lefoglaltuk bizonyítékként, aztán majd az illetékesek eldöntik, mi történik vele. 

 

Bólintottam, de csak egy automatikus biccentés volt, annak jele, hogy megértettem: a pénzemre is keresztet vethetek. Nem volt mit mondanom már, vagy csak megbénított életem legmegalázóbb, legkiszolgáltatottabb helyzete és ezért elapadtak a szavaim, mindenesetre minden további nélkül felpattantam a fotelból és szinte futva, menekülve elhagytam az elnök szobáját, az ajtót sem csuktam be magam mögött.  

 

Hazáig akartam rohanni, ám amikor kiléptem az épületből, mégis megtorpantam. A pénztelenség réme nem eresztett, ez nyilván annak is volt köszönhető, hogy sosem voltam még ennyire kifosztva és lenullázva, így nem volt semmilyen tapasztalatom az efféle válsághelyzetek kezelésében, ebből fakadt a mérhetetlen bizonytalanság és a kétségbeesés is. Eszembe jutott az is, hogy Tamara aznap este érkezik haza és kénytelen leszek neki is elmondani, hogy kisemmiztek, hogy idióta voltam, hogy sem elnökhelyettes, sem egyéb állami funkcionárius nem leszek én már innentől kezdve. Elkezdtem aggódni amiatt, hogy a házasságunk is véget érhet, nagyon is reális eshetőségként láttam magam előtt a válásunkat, amit csakis magamnak köszönhetnék, aztán elképzeltem és láttam magamat nincstelen munkanélküliként, aki céltalanul és magányosan tengődik az utcákon és közben azon mereng, hogy ennyi tehetséggel hogyan végezhette a porban és mocsokban...  Egyetlen pillanat alatt zúdult rám minden félelmem és nyomorom, de ettől meglepő módon nem a kétségbeesésem, hanem ezúttal a dühöm és az elszántságom lett erősebb. Olyan erős volt ez a düh, hogy elegendő erőt tudtam meríteni belőle egy fontos elhatározáshoz: elkapom és kérdőre vonom Arbogasztot, ha kell, kiverem belőle a pénzemet. Ugyanilyen dühöt éreztem akkor is, amikor lenyúlta és röhögve elolvasta a levelemet, harmincegynéhány évvel ezelőtt. A dühnek sosem jár le a szavatossága, a düh sosem romlik meg, akármennyi idő elteltével is változatlan intenzitással, ereje teljében tör fel. A tervem egyszerű és lényegre törő volt: megvárom, követem és egy arra alkalmas helyen elkapom. Egy fa mögé húzódva szemmel tudtam tartani az épület kapuját, de engem nem lehetett látni. Arbogaszt úgy negyven perccel később lépett ki a kapun. Ezúttal is gyalogolt, ebben hasonlítunk egymásra, szeretünk gyalogolni a városban. Észrevétlenül a nyomába eredtem. Most én voltam az ő megfigyelője, most végre szerepet cseréltünk. Elég hosszú időn át követtem és eközben egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy útja során érinteni fog-e az elfogásához megfelelő, a városi jövés-menéstől távolabb eső helyszíneket. A Batthyány tértől aztán a kisebb utcák, majd onnan a várhoz vezető lépcsők felé vette irányt, ekkor már javultak az esélyeim a sikeres elfogásra. Végül az egyik ilyen meredek lépcsőn értem utol, ragadtam meg a karját és rántottam be egy kiszögellésszerű részre. Nem különösebben lepődött meg, mintha várt volna rám. A kabátja gallérjánál fogva húztam közelebb, szinte összeért az arcunk. Arbogaszt pár pillanatig szenvtelenül rám szegezte a tekintetét, aztán váratlanul elröhögte magát. Éppen olyan zabolátlanul, állatiasan röhögött, mint harmincegynéhány éve, amikor a levelemet elolvasta, csak most valamivel mélyebb volt a hangja. Ez annyira meghökkentett, hogy eleresztettem. Üldözés közben kigondoltam, mit fogok neki mondani, hogyan fenyegetem meg, de mindez elillant, semmivé vált, elveszítette jelentőségét, Arbogaszt röhögése elfújta az egészet, én pedig csak álltam ott, még idiótábbnak érezve magamat, mint odáig.  Végre abbahagyta és megszólalt. A hangjából eltűnt a hűvös, merev tónus, gunyoros vigyor helyett őszinte mosolyra húzta a száját. Teljesen össze voltam zavarodva. 

 

–Hello, Céklás. Biztos voltam benne, de legalábbis reméltem, hogy utánam jössz és megkeresel. Így nem nekem kell megint találkozóra hívnom téged. Ismerlek már ennyire, igen, a mi bakancsos ügyünk óta eléggé ismerlek téged. Kiszámítható vagy, de most jó értelemben mondom ezt. Kiszámítható, hogy ha nagyon megbántanak, akkor visszaütsz és revansot akarsz venni. Ezért jöttél most is utánam. Tökéletesen értelek, hiszen aggódsz a pénzed miatt. Nos, nem kell aggódnod. Már újra ott van a számládon, nyugodtan ellenőrizheted. A közreműködésedért cserében némi kamatot is hozzácsaptunk. Gyerünk, ellenőrizd le most azonnal!

 

Még kevésbé értettem, hogy mi történt addig és mi történik éppen. A mobilomon ránéztem a számlámra, tízmillió-hatszázezer forintot mutatott az egyenleg. A kamat tehát megduplázta a megtakarításaimat, ami tökéletesen felfoghatatlan, ráadásul gyanús is.  Arbogaszt látta rajtam a teljes zavarodottságot, ezért kérés nélkül belefogott a részletes magyarázatba.

 

–Az elmúlt napok eseményei egy magasabb célt szolgáltak, magasabbat, mint amilyeneket eddig valaha láttál magad előtt, vagy amilyeneket akár el tudtál képzelni. Mi olyan küldetéseket is végrehajtunk, melyek tartalma és célja még azok előtt sem ismert, akik látszólag irányítják az országot. Ők sem tudnak ám mindent, csak azt hiszik, hogy ismerik ezt az egész hóbelevancot, amit felett uralkodnak, de az csak illúzió, amiben meghagyjuk őket. Az a lényeg, hogy mi mindig a nagyobb jóra törekszünk, ennek érdekében pedig nem ritkán áldozatokat kell felmutatnunk. Egyesek ténylegesen áldozatul esnek, legalábbis a szó átvitt értelmében, leggyakrabban csak úgy. Elveszítik a befolyásukat, hatalmukat, szerepüket, senkik lesznek. Látszólag te is így jártál, de csak látszólag. 

 

Némán figyeltem Arbogasztot, és bár nem sokkal korábbi lelki állapotomhoz képest már valamennyire felszabadultnak éreztem magamat, elvégre nem pusztán visszakaptam a pénzemet, hanem megduplázva írták jóvá a számlámon, ugyanakkor ezt nagyon aggasztó fejleménynek is tekintettem, mert a pénzért mindig tenni kell valamit. A magamfajtáknak biztosan. Még mindig nem értettem, hova akar kilyukadni Arbogaszt és hogy miért volt szükség erre az egész színjátékra. Annyit már kitaláltam, hogy az általa említett áldozathozatalok egyikének részese, szereplője lettem. Dühöm valamelyest lecsillapodott, átvette helyét a kíváncsiság. Arbogaszt folytatta a magyarázatot.

 

–Úgyszólván kapóra jöttél egy ügyhöz, amire korábban nem találtunk megoldást. Az Intézménnyel kapcsolatos, meg még egy sor sokkal nagyobb horderejű dologgal is kapcsolatban van ez az ügy, de a részletekbe egyelőre nem avatlak be.  Ez is egy szaros ügy. A lényeg az, hogy ez az ügy elsősorban nem rólad szól. Igaz, az elnökhelyettesi székedet miszlikbe aprítottuk, mert pontosan ez volt a célunk, mivel valaki másnak kell elfoglalnia azt a széket. Ennek a másvalakinek fontos küldetése lesz, amennyiben az Intézmény elnökét fogja megfelelően kiválasztott módszerekkel ellehetetleníteni. Mert nekünk mindenekelőtt egy új elnökre van szükségünk az Intézmény élén, és persze meg is van rá a jelöltünk, csakhogy a te elnököd túl közel áll a legfőbb főnökhöz, ezért nem lehet csak úgy megpiszkálni és elmozdítani, hanem okosan és körültekintően kell a közelébe férkőzni. Be kell őt sározni, aztán a sár majd lehúzza a mélybe. Tragikusan hangzik, tudom, de ne gondolj a legrosszabbra. Mindenesetre ehhez a besározáshoz is a mi emberünk kell, ő lesz helyetted a helyettes, mivel te ugye már nem jöhetsz szóba. Ezt muszáj volt meglépnünk, mert az ügy, amit kezelnünk kell, sokkal nagyobb mindannyiunknál. Nem lehetünk tekintettel mindenkire, ebből kifolyólag adódnak járulékos káresemények is, a te látszólagos kicsinálásod is ezek közé tartozik. Ne vedd túlságosan magadra. Szóval amikor az előző elnökhelyettes – hogy így mondjam, az unszolásunkra – hirtelen távozott, azon kezdtünk el dolgozni, hogy a mi emberünket berakjuk a helyére, de a te elnököd túl gyorsan, szinte kapkodva felkért téged és te azonnal igent is mondtál. Szokatlanul gyorsan lépett és erre nem számítottunk. Még a mi figyelmünket is elkerülhetik egyes dolgok vagy személyek, te is ezek közé tartoztál, míg nem úgyszólván előkerültél, és ezzel egycsapásra hasznossá váltál számunkra. Ha láttál volna, amikor megpillantottam a nevedet az ellenőrzésre beküldött aktán... komolyan mondom neked, madarat lehetett volna fogatni velem! Egyből tudtam, mit kell csinálnom. Esküszöm neked, az a hülye bakancsos história már réges-régen kiment a fejemből, de amikor megláttam a nevedet, persze egyből beugrott és azonnal tudtam, hogy azt is fel fogom használni a veled való közös munka során. Mert mi tulajdonképpen közösen dolgoztunk ebben az ügyben, csak te eddig nem sejtetted. Kapóra jött ez a régi, elvileg rendezetlen ügyünk, ami fogadjunk, hogy neked sem jutott újból eszedbe egészen e hét szerdáig, amikor felhívtalak és rád hoztam a frászt. De annyira vonal alatt dolgoztál, olyan törvénytisztelően, illedelmesen, visszafogottan, egy szóval láthatatlanul végezted a munkádat, hogy eddig fel sem tűntél nekünk, egyszerűen nem tudtunk róla, hogy bent vagy a rendszerben. Bár igazából innentől lesz alkalmad úgy istenigazából a rendszer részévé válni. Mostantól dolgozhatunk igazán szorosan együtt, persze csak ha te is benne vagy. 

 

Arbogaszt megint rövid szünetet tartott, mintha időt akarna hagyni nekem az addig hallottak megemésztésére és éppenséggel volt is mit feldolgoznom. Elnökhelyettesi karrierjétől és átmenetileg a pénzétől is megfosztott hivatalnok voltam néhány perccel ezelőttig, aztán követtem,  majd a lépcsőn utolértem Armbusztert, hogy újra revansot vegyek rajta, de nincsen lehetőségem a bosszúra (és igazság szerint nem is volt semmilyen konkrét ötletem arra, hogy ezúttal miként leckéztethetném meg), mert immár tízmillióm van, pedig egy napja még csak öt volt, aztán meg nulla, de most tíz van, és mindennek a tetejébe még valamiféle közös munkáról is beszél nekem. Egyre kíváncsibb voltam, hogy mire megy ki a játék - mert nem tudtam elvonatkoztatni attól a színjátéktól, ami az elnöknél lezajlott, mégpedig úgy, hogy annak tudtomon kívül én voltam az egyik főszereplője; meg voltam győződve róla, hogy ez a színjáték még mindig folyamatban van és bizonyára most tartunk a harmadik felvonásnál, melyben, úgy tűnik, állásajánlatot kapok egykori osztálytársamtól, akinek harmincegynéhány éve összekentem szarral a bakancsát. Az első felvonásban Arbogaszt felszámolta a nyugalmamat, a másodikban megfosztottak az elnökhelyettesi poszttól és addigi munkámtól is, a harmadikban pedig mintha mégis munkát akarnának nekem adni. Mindez gyanakvóvá és óvatossá tett, ugyanakkor úgy éreztem, hogy már nincsen veszíteni valóm, sőt amit a pénzt illeti, éppenséggel most hirtelen sokkal több is van belőle félretéve, mint valaha is volt. A plusz ötmillióval Arbogaszt mintha feltétlen jókaratáról szeretne biztosítani, vagy mintha meg akart volna vásárolni, mert most már bármit el tudtam képzelni róla, a magamfajtáknak ráadásul semmi sincsen ingyen, különösen a pénz nem. Bizony az első, ösztönös megérzések gyakran helyesek, ahogy azt hamarosan tapasztalhattam. Arbogaszt, mintha olvasna a gondolataimban, visszatért a pluszban átutalt ötmillióra. 

 

–Ami a ráadást illeti, amivel kiegészítettük a pénzedet, azt megelőlegezett bizalmunk jeleként kaptad. Mert egyébként semmi nem indokolja vagy írja elő, hogy nekünk kártalanítanunk kellene téged, mondjuk az elbukott elnökhelyettesi pozícióért vagy az okozott lelki traumáért cserébe. Járulékos káresemények sajnos mindig adódhatnak. Na, de mi mégis adtunk neked egy ötöst, mert bízunk abban, hogy csatlakozol hozzánk. Ezúttal csakugyan komoly döntést kell hoznod. Ugyanezt kértem tőled, amikor azt kellett átgondolnod, hogy fizetsz-e nekem vagy sem, de most nagyobb a tét, sokkal nagyobb. Most tényleg fordíthatsz a sorsodon. Az egyik fő irány a körön kívül bontakozik ki számodra, mert amit arról mondtam, hogy az államigazgatásban nem lesz számodra munka, bármikor komolyra fordulhat. A mai történéseknek híre mehet, de persze maradhat minden a fiókban is. A hamarosan és nagyon váratlanul leköszönő elnök miatt ne aggódj, ő egy szót sem fog mondani senkinek a mai megbeszélésetektől, erről gondoskodni fogunk. Mert nyilván a tudomására jut majd, hogy a Másik Intézményben elnökké neveznek ki téged, de ő abban lesz érdekelt, hogy hallgasson, és ő hallgatni is fog, ezt garantálom. Nos, mit szólsz Céklás, nem elnökhelyettes leszel, hanem elnök. Folytassam, vagy inkább mennél a dolgodra?

 

Arbogaszt szünetet tartott és kérdőn rám pillantott, de nyilván csak a hecc vagy a csakugyan még mindig tartó színjáték kedvéért, hiszen biztos lehetett benne, hogy hallani akarom a folytatást, hogy nincsen másnak számomra értelme, csak az, ha végighallgatom őt. Alig láthatóan biccentettem. 

 

–Helyes, ez a beszéd! Szóval a Másik Intézményben pontosan rád van szükségünk. Benned minden olyan képesség és tulajdonság megvan, aminek ott jó hasznát látnánk. Ugyanazokra gondolok, amelyek miatt nem lettél volna elég jó elnökhelyettes az Intézményben. Érdekes módon a Másikban pont egy magadfajtára van szükségünk. Ennek a részleteibe, a miértjeibe majd beavatunk, miután elfoglaltad az elnöki széket. Persze csak akkor, ha elvállalod a megbízatást. A másik lehetőséged az előbbinél sokkal több bizonytalansággal kecsegtet. Kikerülsz a biztonsági zónán kívülre, azt pedig mindketten jól tudjuk, hogy a hagyományos munkaerőpiacon nulla tapasztalattal rendelkezel. Azt hiszed, a tehetséged sok mindenre elegendő és hogy egy sor remek állás betöltésére feljogosít és alkalmassá tesz, dacosan azt mondogatod talán magadnak, hogy érted sorban állnának a fejvadászok, de mindebben tévedsz. Gondolatban, az álmodozásaid és fantáziálásaid során talán így van, de a valóság cudarul kijózanítana. Ha nem hiszel nekem, tegyél egy próbát, majd meglátod, mire és hova jutsz. De azt ne feledd, hogy az ajánlatom érvényét veszíti, ha itt és most nem tudunk megállapodni. És azt se feledd, sőt elsősorban azt gondold végig, hogy a Másik elnökeként milyen lehetőségek nyílnak meg előtted. Másodsorban pedig azon is érdemes elméláznod, hogy mihez kezdenél magaddal a zónán kívül. Milyen munka jutna neked abban a rideg, számító világban? Lehetnél ételfutár, vagy kitanulhatod a villamosvezetői szakmát, de elmehetsz építkezésekre is téglát pakolni. Egyik foglalkozással sincs semmi baj, mindegyik fontos szolgálat vagy szolgáltatás, ezért én biztosan nem foglak semmire sem rábeszélni és semmiről sem foglak lebeszélni. A döntést te fogod meghozni, de tényleg nincsen sok időd. Gondold át, kapsz pár percet, utána megkérdezlek, hogyan legyen tovább. Közben sétálhatnánk is, unom már az ácsorgást. 

 

Arbogaszt máris megindult felfelé a lépcsőn, nem érdekelte, hogy nekem van-e kedvem sétálni, ekkor már tudhatta jól, hogy szó nélkül megyek vele, bárhová is tart.  Lépcsőzés közben egyikünk sem szólalt meg, anélkül is kifulladtunk. Míg a lépcsőfokokat róttam Arbogaszt mellett, igyekeztem megfogadni iménti tanácsát és végiggondoltam a felvázolt két útirányt. Arra is kerestem magamban a választ, hogy milyen hatással van rám Arbogaszt legújabb, ezúttal tényleg nagy horderejű zsarolása, mert akárhogyan is csomagolta be a mondókáját, megint csak választás elé állított és mellé meg is fenyegetett. Ezúttal azonban lehetőségeim egyike nem tűnt feltétlenül rossz választásnak, nem mellesleg a hiúságomat is erősen meglegyintette annak ígérete, hogy elfoglalhatom a Másik Intézmény elnöki székét, ami az Arbogaszt által elmondottak szerint tulajdonképpen már el is volt döntve, és csak rajtam múlik, hogy akarom-e magamnak azt a széket, az összes kellemetlen kötelességgel és kényelmetlenséggel együtt, melyek az elnöki pozíciónak álcázott kettős ügynöki tevékenységnek garantáltan velejárói lennének.  A kettős ügynöki státusz jelentése – bár Arbogaszt semmi ilyesmit nem említett, én nem tudtam másképpen tekinteni leendő pozíciómra – és tartalma homályos volt számomra, mégsem tűnt lehetetlen feladatnak. Úgy gondoltam, hogy feladataim jellege alapvetően nem sokban különbözhet azokétól, amelyekkel addig is foglalkoztam. Írni, olvasni, aláírni, értelmezni, figyelmesen hallgatni, beszélni, mérlegelni és feladatokat, megbízásokat végrehajtani kell állandóan, meg kellemetlen tényeket szépen becsomagolni, mismásolni, olykor hazudni, és persze mindezt a felsőbb körök elvárásai szerint kivitelezve. Végül is eddig sem dolgoztam másképpen, innentől legfeljebb lesz néhány új típusú teendőm is, kizárt dolog, hogy ne tudnám őket sikeresen elvégezni. Hiszen éppen azért akarnak velem dolgozni, mert alkalmasnak ítélnek a feladatra. Világos, hogy ha elfogadom az elnöki pozíciót, valamiféle alkut vagy paktumot kötök Arbogaszttal és titokzatos főnökeivel, de mindez egyáltalán nem tragédia. Éppen ellenkezőleg, ezzel egy csomót nyerhetek, mert elnökként a politikai vérkeringés részévé válok, felfigyelhetnek rám és még többre is vihetem. Ezzel szemben a körön kívülre kerülés kilátástalansággal, sikertelenséggel és lecsúszással fenyegetett. Immár biztos lehettem abban, hogy Arbogaszt akármit el tud intézni, akárkit ki tud csinálni, tehát ha ő azt mondja, hogy soha többé nem fogok állást kapni az állami és kormányzati szférában, akkor biztos lehetek benne, hogy így is lesz. Persze próbálkozhatnék önerőből talpra állni, Arbogaszt is felvillantotta ennek a lehetőségét is, de egyúttal érzékeltette azt is, hogy hiába próbálnék álláshoz, vagy akár csak megbízásokhoz jutni a megszokott körön belül. Az én koromban már nem nagyon lehet ugrálni és az elmulasztott önmegvalósítás késői eljövetelén morfondírozni. Nem is áltattam hát magamat azzal, hogy kapkodnának utánam a cégek, sokkal inkább láttam magamat elutasított, felesleges selejtként, akinek lejárt az ideje és a szakmai szavatossága, akit nem hívnak be interjúkra, aki végül csakugyan valami látszólag hasznos, végzettségének és felkészültségének, illetve ambícióinak egyáltalán nem megfelelő munkát lesz kénytelen elvállalni, természetesen a megélhetéséhez szükségesnél jóval kevesebb pénzért. Elképzeltem magamat ételfutárként és villamosvezetőként is, és ezek a képzelődések nagyon nem tetszettek nekem, egyenesen megrémített még a gondolat is, hogy Arbogaszt jóvoltából könnyedén ennyire kilátástalan helyzetbe kerülhetek. Az én ambícióim az állam és a kormány hosszú szolgálata során fejlődtek ki és szilárdultak meg, és egyszerűen nem rendelkeztem másféle törekvésekkel, olyanokkal, melyek irányváltoztatásra késztettek volna. Sem bátorságom, sem erőm, sem felkészültségem és legfőképpen akaratom nem volt a biztonsági zónán kívülre kerülni. És ott volt még Tamara is.  Egyszerűen nem lettem volna képes elé állni és közölni vele azt, hogy sutba dobom eddigi szakmai karrieremet (mert persze soha nem fogok neki arról beszélni, ami köztem és Arbogaszt között történt) és ezentúl mondjuk a körúti villamosvonalon vezetem a szerelvényeket, vagy hamburgert és pizzát szállítok házhoz rolleren, vagy hogy innentől a kétkezi munkában látom a megváltást és téglákat akarok cipelni naphosszat. Nem, én ezt nem tudnám végigcsinálni, ebbe belebuknék, és bizonyosan elveszíteném Tamarát is, az egyetlen megmaradt biztos pontot az életemben, mert most minden inog és süpped alattam, mintha zselén próbálnék járni. Márpedig Tamarát nem veszíthetem el, szükségem van rá és szerintem neki is én rám... 

 

Ezen gondolkodtam, miközben azt a magas budavári lépcsőt megmásztam Arbogaszttal.  Nem beszélek mellé, a második lehetőséget, a körön kívülre kerülést csak a rend, a lelkiismeretem kedvéért gondoltam végig. Valójában már akkor eldőlt - mélyen legbelül - hogy az elnöki szék irányába fogok lépni, amikor Arbogaszt először kimondta, hogy engem akarnak. Hiszen ezek szerint valamit látnak bennem, úgy gondolják, hogy hasznos lehetek a számukra, tehát én is tudok valamit, amit más nem tud, ezért esett rám a választás. Szükségük van rám és ennek örülnöm kell. Tamarát sem kell felzaklatnom katasztrofális bejelentésekkel ma este, amikor otthon megbeszéljük majd az elmúlt napok történéseit, éppen ellenkezőleg, egy oltári jó hírrel fogom megörvendeztetni a feleségemet, s ő velem örül majd a feljebb lépésemnek, meglepődik majd, de még mennyire, hogy nem is elnökhelyettes, hanem egyenesen elnök lesz a férje, de nagyon büszke lesz rám. Mindenkinek az lesz tehát a legjobb, ha én leszek a Másik Intézmény elnöke és ha még jobban belegondolok, Arbogaszt ajánlatának elfogadása az egyetlen reális opció a megszokott életem folytatására. Végre felértünk a lépcsőn és egy utcán sétáltunk tovább. Eldöntöttem hát, hogy igent mondok Arbogasztnak, előtte azonban még muszáj volt tőle kérdeznem valamit. Ez a kérdés is azóta foglalkoztatott, hogy először felhívott azon a szerdán. 

 

–Mondd csak, hogyan lett belőled ilyen... ügynök? Biztosra vettem, hogy te is jogásznak állsz, mint az apád. Emlékszem, elsőben, a legelső órán, amikor be kellett mutatkoznunk, mindenkinél hosszabban beszéltél. Akkor hallottunk az elzászi felmenőidről is, és ugyanekkor mondtad azt is, hogy ügyvédnek készülsz. Úgy hangzott, mintha máris az egyetemen volnál. 

 

Arbogaszt kissé meghökkent, egy ideig hallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit és mennyit akar nekem elmondani. Csettintett egyet, aztán válaszolt a kérdésre.

 

–Szóval emlékszel erre. Meg vagyok lepve. Bár nem példa nélküli, hogy sokkal többet tudunk arról, akit nem kedvelünk, sőt talán éppen azért jegyezzük meg jobban a hozzá kapcsolódó információkat, tényeket és történeteket, mert fel akarunk készülni a konfliktusra. Nem árt ismerni az ellenfeledet. Egyébként jogász lettem, papírom is van róla, csak éppen nem léptem jogi pályára. Apám nem meghozta, hanem elvette ettől a kedvemet, egy idő után már eszembe sem jutott a nyomdokaiba lépni. Azon az osztályfőnökin még illedelmesen felmondtam a leckét, sőt talán el is hittem, hogy én is ügyvéd leszek egy napon. De ez negyedikre már teljesen elmúlt. Csak azért nem ellenkeztem apámmal, amikor harmadikban kategorikusan kijelentette, hogy a jogra fogok menni és punktum, mert egyrészt a jogi képzettség más berkekben is jól jön, hasznát is vettem éppen elégszer, másrészt  nem volt kedvem vitatkozni vele. Nem mellesleg az egyetemi évek alatt nem volt gondom a megélhetésre, apám mindennel ellátott, abrakolta szépen a következő generáció ügyvédjelöltjét. Nem voltunk éppen jó viszonyban, de persze erről ti semmit sem tudtatok. Az összeszarozott bakancs egyébként cseppet sem érdekelte apámat, adott pénzt másikra és részéről el volt intézve a dolog. Nem is kérdezte, mi történt, hogyan lett szaros. Nem volt számára fontos. Soha semmi nem volt számára fontos, csak a feddhetetlen jogi karrierje, amilyet nekem is elképzelt, hogy egy újabb Arbogaszt öregbítse állítólag ősrégi ügyvédi dinasztiánk hírnevét. A tervének egyik szereplője voltam, csakhogy én nem akartam apám tervében szerepelni, sem folytatni a családi hagyományt, de a gimi után még belementem a játékba. Fogalmam sem volt, pontosan mivel akarok foglalkozni, mert pokoli szerencsés az, aki már tizennyolc évesen biztos abban, mit csinálna szívesen egy egész életen át, csakhogy rohadt kevesen vannak ám az ilyenek.  Azt mindenesetre tudtam, hogy apámhoz nem akarok semennyire sem hasonlítani és semmiképpen nem leszek ügyvéd. És bármilyen nehéz is elhinni, ehhez az elhatározáshoz a bakancsos ügy adta az utolsó lökést. Úgy bizony, Céklás, ekkora erőt merítettem a mi szaros ügyünkből, az térített le a kijelölt útról, amin akár én is járhattam volna, ha apám másképpen áll a dolgaimhoz, de ő csak olyan tudott lenni, amilyenné őt formálták, kényszerítették a régi Arbogasztok és az ő poros, merev hagyományaik. Az egyetem után odaálltam elé és bejelentettem, hogy egy időre külföldre utazom, jövök-megyek Európában, ügyvéd viszont sosem lesz belőlem. Majdnem megütötte a guta. Sosem bocsájtott meg nekem, és ha ki nem is tagadott, a haláláig, ami alig hatvanévesen érte, érdemben nem beszéltünk már egymással. Erre a munkára pedig szinte véletlenül akadtam, adódott egy lehetőség, igen, így is mondhatom, hogy adódott. De nem foglak a részletekkel untatni. Most rólad kell beszélnünk, a te sorsod van terítéken. Nos, mi legyen, Andor? 

 

Arbogaszt most szólított először a keresztnevemen. Ez korábban egyszer sem, a gimnáziumi évek alatt sem fordult elő. Igaz, hogy diákként nem kerestük egymás társaságát, én biztosan nem az övét, így nem is beszélgettünk egymással, nem tudtunk egymásról szinte semmit. Akkor én voltam egy bizonyos körön belül, ahová Arbogaszt mindhiába szeretett volna bejutni, mostanra viszont a szerepek mintha felcserélődtek volna, mert most az én körön belülre kerülésem volt napirenden, pontosabban az addig megszokott körön belül egy szűkebb, exkluzívabb kör tagjai közé hívtak meg éppen, és ebben a körben a jelek szerint Arbogaszt az egyik, aki a lapokat osztja. Lám, a bakancsa felett búslakodó, idegesítő kis piócából befolyásos valaki lett, aki könnyedén érvényesíti az akaratát mások felett (bár az ő akaratát nyilván ugyancsak mások akarata határozza meg, mert ő is csak utasításokat hajt végre), aki hatékonyan zsarol és fenyeget, így mozgatja a szálakat, mint egy bábmester. És belőlem ugyan mi lett? Hová tűnt a bakancsot szarral kikenő, a sérelmeiért jogos revansot vevő tökös kamasz? Hová tűnt az a Céklás Andor, aki megírta Debacher Magdinak, hogy alaposan kinyalná és bizony így is tett volna, ha az a levél célba ér és még Magdi is igent mond? Hol van a régi bátorság, hol hagytam el? Ezek szerint a bátorság romlékony és elveszíthető, s nem olyan, mint a düh, mert azt évtizedekre is elaltathatjuk, alkalomadtán úgy éled fel bennünk egyetlen pillanat alatt, mintha sosem pihent volna. A bátorság nem ilyen, azt karban kell tartani. Ennek érdekében bátran kell élni, gondolom én. Most lehetőségem lenne bátornak lenni, választhatnám a körön kívüli bizonytalanságot és akár megvalósíthatnám azt az életet is, amit igazán érdemes volna élnem, bár fogalmam sincsen, annak milyennek kellene lennie. És bár ez mind lehetségesnek, elérhetőnek is tűnhetne akár, én mégis a körön belül akarok maradni, mert ahhoz van képesítésem, ott vagyok csak életképes, mintha csak ott lenne számomra levegő.  

 

Arbogaszt tehát a keresztnevemen szólított, és talán azért érezte helyénvalónak ezt a bizalmas és egyben bizalmaskodó hangnemet, mert saját történetének – legalábbis egy részletének, hiszen titokzatos munkájáról nem volt hajlandó beszélni – előadása után mintha egy lépéssel közelebb kerültünk volna egymáshoz. Nem mellesleg éppen a beszervezésemen dolgozott, melyhez a megvesztegetés, a fenyegetés és zsarolás eszközeit, és nem utolsó sorban a barátságosság látszatát is felhasználta. Arbogaszt jól beszélte az én nyelvemet és ismerte a gyenge pontjaimat, melyek szerinte erősségnek számítanak majd a Másik Intézményben, ahol én leszek az elnök. Könnyűnek és késznek éreztem magamat mindarra, ami következni fog, de átsuhant rajtam egy kellemetlen, zavaros gondolat is. Egy pillanatra az jutott szembe, hogy vajon az Arbogaszttal megkötendő alku nem sodor-e igazi bajba, vajon helyesen cselekszem-e, ha belemegyek, vajon nem okozok-e visszafordíthatatlan károkat? Amolyan első megérzés volt ez is, melyek gyakran helyesnek bizonyulnak, de ahogy jött, úgy el is illant a kétkedés. Túlságosan beleéltem már magamat az elnöki szerepbe, még azt is elképzeltem, milyen öltönyöket fogok csináltatni, hová fogunk Tamarával elutazni abból a sok pénzből, amit keresek. Nevetséges, de igaz. A hiúság és a gyávaság külön-külön is veszélyesek, együtt pedig különösen sok kárt képesek okozni. Arbogaszt már türelmetlenül toporgott, ideje volt megadnom neki a választ azzal kapcsolatban, hogy mi legyen. 

 

–Rendben van, Géza. Csináljuk. Csatlakozom hozzátok. Nem fogok úgy tenni, mintha nem lenne igazad velem kapcsolatban. Jól mondtad, én nem vagyok önmegvalósító típus. Valószínűleg elvesznék, elbuknék a körön a kívül. Sem erőm, sem bátorságom, sem szükségem nincsen a változásra. Azt akarom folytatni, amiben eddig is jó voltam. Bár nem tudhatom pontosan, milyen feladatokat fogsz rám bízni, nem gondolom, hogy ne tudnám tisztességesen elvégezni őket. Nyilván ezért választottatok engem. Szóval igen, vállalom. 

 

Kicsit korábban a keresztneveinken szólítottuk egymást, most pedig kezet ráztunk, Arbogaszt közben teli szájjal vigyorgott és megveregette vállamat, és úgy emlékszem, hogy végül én is mosolyogtam már. A viszonyunk látszólag új szintre lépett, és ez a nap akár egy gyönyörű barátság kezdete is lehetett volna, de végül másképpen alakult.  

 

Elnöki kinevezésem első évfordulója után fordultak igazán rosszra a dolgok, bár odáig sem pont úgy zajlott régi-új életem, ahogyan azt elképzeltem. Elnökként csak látszólag rendelkeztem önálló döntési jogkörrel és befolyással, mivel mindenben Arbogaszt utasításait kellett követnem. Gyakran járt a nyakamra és suttogott mindenfélét a fülembe, mintha visszaugrottunk volna az időben és újra gimnazisták volnánk, csak éppen már nem hajthattam őt el a fenébe, helyette figyelnem kellett rá és engedelmeskednem kellett neki. Csupa olyasmit kellett művelnem, amit azelőtt minden körülmények között igyekeztem elkerülni; még ha tudtam is régebben efféle ügyletekről, részt venni bennük nem akartam és nem is kellett soha. Nem szépítem, Arbogaszt intézője, sőt csicskája lettem, ahogyan ő is valakinek az intézője és a csicskája volt, azok is tartoztak más valakikhez és így tovább. Tulajdonságaim közül az engedelmesség és a szenvtelenség jött igazán kapóra az elnöki székben ülve, meg persze a híres higgadtságomnak is hasznát vettem, noha egyre inkább nehezemre esett megőrizni. Mégis szemrebbenés nélkül írtam alá mindent, amire Arbogaszt utasított, felvettem, akit felvetetett velem és kirúgtam, akitől előírásai szerint meg kellett szabadulni, szerződtem, akikkel kellett, más szerződéseket pedig megszüntettem. 

 

Legalább Tamarával nagyon szép életünk volt ebben az évben, bár azelőtt sem volt okunk a panaszra. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, mindig hozzá tértem vissza, ő jelentette az eligazodási pontot, ő volt a csillag az égen, melynek fényét követtem. Amióta ismertem, így láttam őt, ilyennek szerettem és az eltelt sok-sok év alatt egyszer sem tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon ő is hasonlóan érez-e irántam. Az ilyesmiről olyankor van alkalmunk meggyőződni, amikor igazán rosszra fordulnak a dolgok. 

 

Elnökként sok pénzt kerestem, de a tekintélyes részét Arbogaszt embereitől kaptam meg borítékokban, készpénzben. Amikor átvettem ezeket a kis csomagokat, eleinte eszembe jutott a Madách téri kávézó terasza, ahol még én voltam az, aki – igaz, cselszövés áldozataként, tehát tulajdonképpen ártatlanul – borítékot adtam át Arbogaszt Gézának. Az is mindig eszembe jutott ilyenkor, hogy arról a találkozóról egy sor fotó készült a főszereplésemmel. Aztán még az is eszembe jutott, főleg az első alkalmakkor, hogy ezeket a tranzakciókat, melyek során én kapom a borítékokat, vajon fotózza-e valaki? A sokadik alkalommal azonban már nem izgatott semmi, úgy éreztem, feleslegesen aggódom. Aztán a kinevezésem első évfordulója után néhány nappal, amikor igazán rosszra fordultak a dolgok, a rendőrség kihallgatószobájában megnézhettem ezeket az újabb fényképeket is. 

 

Előzőleg az irodámba jöttek értem, természetesen munkaidőben, és a Másik Intézmény alkalmazottainak szeme láttára bilincsben kísértek le az utcán várakozó rendőrautóhoz. Komoly vádakkal szembesítettek és sajnos – bár nem meglepő módon – bizonyítékokkal is rendelkeznek. Jó ügyvédem van, Arbogaszt szerezte, mert ha belőle nem is lett ügyvéd, kapcsolatai azért vannak. Azt mondja, nem tudott semmiről. Azt mondja, őt is átverték. Azt mondja, nem ez volt a terv. Azt mondja, sajnálja. Mindegy, hogy hiszek-e neki, vagy sem, mert nagyon úgy néz ki, hogy el fognak ítélni. Mindenesetre azzal vigasztal, hogy talán csak felfüggesztett lesz belőle, rosszabb esetben három évet ülök az ötből, amire számíthatok, de jó magasviselettel három év lesz vagy annyi se. Tamara még most sem tud az előzményekről, főleg nem az Arbogaszttal kötött alkumról, képtelen voltam elmondani neki, nem értette volna meg, de legalábbis félreértette volna, hiszen nem ilyennek ismert meg engem, vagy talán soha nem is ismert meg normálisan, mert én nem akartam, hogy megismerjen....  A letartóztatásomat nagyon rosszul viselte, rosszabbul, mint én és immár csakugyan a váláson gondolkozik. Egyelőre visszaköltözött az anyjához, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Időközben egyébként kiengedtek az előzetesből, és ugyan nyomkövetőt kell viselnem, de legalább jöhetek-mehetek, kivéve Tamarához, mert ő látni sem akar. Arbogaszttal azóta nem találkoztam, hogy egyszer bejött hozzám az előzetesbe, amikor az ügyvédet hozta. Ennek már öt hónapja. Ha kérdezősködöm utána, senki nem akar tudni semmiről, úgy tesznek, mintha nem is létezne. De én már nem vagyok ideges és nem is aggódom. Biztosan tudom, hogy Arbogaszt áll minden mögött. Az egészet alaposan kitervelte, hiszen ő a bábmester, a zsinórok rángatója. Majd jönni fog, ha itt az ideje. Persze várom már, mert kicsit elveszettnek érzem magamat nélküle. Most, hogy Tamara egyre távolabb kerül, lassacskán már csak a Géza marad nekem, akivel egy napon talán mégis barátok leszünk. Várom, hogy megérkezzen és megint kérjen tőlem valamit. Az sem baj, ha megint valami szaros ügybe rángat bele.