Miszter Kámpicsor

Kellett készülnie azon az erdei tisztáson egy fényképnek, hiszen pontosan a fotózás miatt következett be az a sajnálatos, számomra felettébb kellemetlen esemény. Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy valódi emlék, de esküszöm, egy alkalommal láttam is a fotót, mármint mintha láttam volna, mintha megmutatták volna nekem, én pedig legszívesebben elbujdostam volna szégyenemben. Vagy így volt, vagy csak egy látomást láttam, s azt jegyeztem meg, nem tudom. Az bizonyos, hogy a kép szereplői rajtam kívül egytől-egyig jól szórakoztak. Én bezzeg nem. Én magam voltam Miszter Kámpicsor. Napom fénye elhalványodott, szám lefelé görbült, s szemeim kivörösödtek a tehetetlen zokogástól. Homlokomon az anyámtól örökölt ráncok. Ruházatom rendetlen, lelkiállapotom kétségbeesett. Ilyesféle benyomást kelthetek bárkiben, aki megnéz engem azon a fotón, már ha megtalálja. Vajon örökre elveszett?  

A híres, ezerkilencszáznyolcvannégyes sorszámú évben indultunk a hosszú utazásra. Az én életem akkor még csak rövid ideje, tizenkét esztendeje tartott, ezért tűnt végtelenül hosszúnak az út. Pedig nincsen annyira messze Románia, mondogatta keresztapám, miközben csurig pakolta a nagypolszkikék Nagypolszkit, mintha kivándorolnánk. Ilyen polszkikéket azóta sem láttam. Nem mintha szép lenne, de feltétlenül egyedi.

Amikor benne járunk abban az évben még nem tudtam, hogy híres évről van szó, s azt sem, hogy egy Orwell nevű fickó már negyvennyolcban eldöntötte, hogy híres év lesz a nyolcvannégy, mivel írt ezzel a címmel egy híres és fontos regényt. Ezzel a történettel csak négy évvel az utazás után, egy moziban, egy szinte titkos vetítésen ismerkedtem meg, mert a könyvhöz még nem nagyon lehetett hozzájutni, legalábbis a magamfajta óvatos nyámnyiláknak nem sikerült. Ennél fogva csak utólag, elkésve állapíthattam meg, hogy az Ezerkilencszáznyolcvannégy világára számos tekintetben emlékeztetett ezerkilencszáznyolcvannégy Romániája. Azt is megállapítottam utólag, hogy sokkal jobb úgy egy diktatúrában csellengeni, hogy az ember nem is fogja fel, hogy egy diktatúrában cselleng. 

Románia annyira nem volt messze, hogy odafelé mindössze kétszer kellett megállnunk, s ebből csak a második stop volt ottalvós. Az első pihenőt Hajdúszoboszlón tartottuk. Ebből az alkalomból megkérdeztem felnőtt útitársaimat (keresztapám, keresztanyám, unokabátyám), hogy régen ebben a városban szoboszlották-e a hajdúkat, s ezzel alaposan megnevettettem őket.  A felnőttek azt hitték, viccelődöm, pedig én tisztán etimológiai alapon érdeklődtem. Kiröhögésem alkalmából kissé felhúztam az orromat, de a szoboszlói cukrászdában kiengesztelődtem a krémessel. 

Az átkelés előtti ottalvós megállásra egy határ menti, szabolcsi kisközségben került sor. A település még nevében is kicsi, úgy hívják: Kisszekeres. Keresztapám valamilyen rokonai éltek ott, akikről azelőtt nem hallottam, ők se rólam. Azonnal elárasztottak ölelgetős, hátbaveregetős falusi vendégszeretetükkel. Ülj le, állj fel, hadd nézzelek, ej de nagy vagy, egyél, igyál, na egyél még,  hogy te milyen szőke vagy,  szőke vagy barna kólát kérsz-e, ésatöbbi.  Óvatosságból barnát kértem és milyen jól tettem, mert a szőke kóla az Orange márkanevű, triplaszénsavas narancs ízű üdítőt jelentette, ami szabályosan zsizsgett az ember szájában, s a halvány narancsaroma csak valahol a zsizsgésen túl volt fellelhető, de mire odaértünk, a nyelvünk már érzéketlenre zsibbadt. A barna az barna is volt meg kóla is volt.  

Keresztapám persze nem kólát ivott, hanem sört meg pálinkát, délutántól egészen hajnalig. Ő dőlt ki elsőnek, utána a házigazda rokon, legvégül pedig eljött a reggel, s akkor a harmadik ivócimbora, egy bizonyos Tanár Úr, mintha egyetlen kortyot sem ivott volna, kilengések és tántorgás nélkül, szálegyenes járással hazasétált. Úgy mesélték, hogy másfél liter ötvenfokos barackot és tíz üveg sört fogyasztott el délutántól reggel hatig, s hogy ez nála teljesen átlagos mennyiségnek számított. Hrabalt is csak utólag olvastam ehhez a tapasztaláshoz képest, nála volt egy Hanta bácsi valamelyik elbeszélésben, s a Tanár Urat idővel ennek a karakternek feleltettem meg. Ő is olyan ember volt, aki alkohol nélkül nem funkcionált, mert az volt számára az élet vize. Józanul mindketten eltévedtek volna a világban. 

A rokonok jól tartottak minket, minden étkezéskor degeszre lettünk tömve. A végtelennek tűnő várakozási időt olvasással töltöttem. Valahogy út közben mindig jobban szerettem lenni, mint megérkezni. De a megérkezést és az tétlen tengődést is el kellett viselnem valahogy, ebben a könyvek segítettek. Szerencsére azok az ifjúsági regények, melyeket magammal hoztam az utazásra, nem számítottak a románoknál tiltottnak, ezért egyiket sem kobozták el tőlem a határon. Az én könyveimből nem lehetett kiolvasni a diktatúrák megdöntéséhez szükséges varázsigéket. 

Éjszaka rosszul aludtam a padlóra terített szalmazsákon. Sokszor jártam ki pisilni, a vécé szaga meg nem tetszett, így hát visszatartott levegővel hugyoztam. Délelőtt, miután keresztapám és a házigazda kijózanodtak, ők ketten és unokabátyám visszacipelték a Polszkihoz az éjszakára a házban biztonságba helyezett tűzpiros gáztűzhelyt. Hiánycikk a románoknál, pedig román cucc, csak nálunk egyszerűbb hozzájutni, és ott is nehéz, mindenesetre a rokonok nagyon fognak neki örülni, mondta még Pesten a keresztfater. A jókora és nehéz kartondobozt nagy nehezen felkínlódták a tetőcsomagtartóra,  sokszor körbetekerték és kipányvázták gumipókokkal. Elbúcsúztunk, bepréseltük magunkat az autóba, s már haladtunk is a határátkelő felé. 

A rövid autózás alatt megkaptam keresztapámtól a kiképzést. Nem nézhetek a határőrök szemébe, a románokéba főleg nem, csak akkor beszéljek, ha kérdeznek (ez mondjuk a felnőttvilág ránk, gyerekekre rótt általános intézkedéseinek egyike volt), ne provokáljam őket, főleg a románokat ne, csak húzzam meg magam, legyek láthatatlan, ésatöbbi. Valamennyi gyakorlatom volt már a félelmetes hatóságok előtti megfelelő viselkedésben, mert nyolcvanban Drezdába utaztam anyámmal meg apámmal, s az endékás határőrökre sem volt szabad rápillantanom.  

A határátkelő állomás neve Csengersima volt, az átjutásunk pedig csak egyszerűen sima. A magyar egyenruhások két percet sem foglalkoztak velünk, máris továbblegyintették a Polszkit. A román oldalon szigorú arcú határőrnő szaglászta körbe a kocsit, de csak úgy ímmel-ámmal, azután keresztapámtól feltűnés- és szemrebbenés nélkül elfogadta a három karton Symphoniát és a három csomag negyedkilós Omniát. Drum bun!, mondta a szigorú arcú nő búcsúzóul, aztán intett, hogy mehetünk tovább a fenébe. Utólag elmesélték, hogy így volt megbeszélve, a szigorú nő meg be volt avatva, várt minket. Észrevettem, hogy ez nő meg a hátrébb álló kollégája is furcsa pillantásokat vetettek a Nagypolszkira. Pár nappal később megértettem mindent: a két határőr  irigykedett, mert a románok még a román autókhoz is alig-alig juthattak hozzá, hát még a lengyel csodamasinákhoz. Ahogy mi a Balatonnál, úgy a románok is megbámultak minden nyugati turistát és tartozékaikat.

Szatmárnémetiből nem sok színre emlékszem. Szürke volt, poros és megfakult. A város, amit kimostak, kilúgoztak. Azóta visszatért belé az élet, gondolom. Akkor a tömegközlekedést még szinte kizárólag gázhajtású Ikarus buszokkal biztosították, mindegyiknek két hosszú tartály volt a tetejére szerelve. Lehettek volna rakéták is. Az autók egy részét is átalakították gázhajtásúra, mert benzin csak kevéske akadt, az is köhögtetős, büdös füstű ruszki nafta. A személyautók rendszáma egyessel vagy kettessel kezdődött, az egyesek páratlan, a kettesek páros napokon lehettek az utakon. A városban látott és tapasztalt jelenségek tovább szilárdították ideiglenes nyugati identitásomat.

Szatmárnémetiben is távoli, odáig ismeretlen rokonok éltek. Fiatal házaspár és egy csecsemő. Zavarba ejtően kedvesek voltak velünk, még a baba is, mert nem volt sírós. A fiú félig román volt, de tökéletesen beszélt magyarul, annyira, hogy nekem egészen magyarnak tűnt. A lány meg hivatalosan is az volt. Az új tűzhelyen három nappal az érkezésünk után, mire beüzemelték a vörös dögöt, frissen fogott/szerzett pisztrángot sütöttek nekünk ebédre. Ha mondhattam volna akkoriban ilyesmit, azt mondtam volna a pisztráng után, hogy hát ez kurva finom volt, ahogy apám is tette, amikor valami nagyon ízlett neki. De általában véve is, minden nap csupa finomsággal vendégeltek meg minket a romániai rokonok. Csakugyan úgy érezhettem magam, mint egy nyugati turista. Szatmári vendéglátóink konyhája olyan volt  nekünk, mint akkoriban a valódi nyugatiaknak a Mátyás Pince. 

Másnap hétfő volt, így házigazdánk  az egyessel kezdődő rendszámú Daciájával bevitt minket a belvárosba. A boltok polcai nagyrészt üresen tátongtak. A mindennapi boldoguláshoz teljességgel nélkülözhető dolgokat azonban bőségesen lehetett kapni. Ezek közül leginkább egy elektromos mandolint szerettem volna magamnak, de nem volt annyi zsebpénzem, így végül egy csinos madárkalitkát vettem egy kihalt áruház kisállat-felszerelés osztályán. A zebrapintyeknek szántam, de végül egy papagáj került bele, amit apám fogott be a hatodikon, a Havannán, amikor egy maszek szobafestő meló alkalmával a madár berepült a lakás nyitott ablakán, s egyenesen apám sörhasába csapódott. 

Egy másik üzletben meglepően pofás sportcipőket és melegítőket lehetett kapni. A románoknak talán túl drágák voltak, ezért nem vették őket a helyiek. Milyen jók ezek, pedig hát román cuccok, gondoltam. Keresztapám kilátásba helyezett nekem egy teljes szettet, egy pár cipőt, meg tréningruhát felsővel, nadrággal. A nekem való cipőn hamar megakadt a szemem. A felső része fekete vászonból készült, oldalt vörösréz színű műbőr felvarrásokkal. Isteni formájú, úgyszólván szimpatikus arcú cipő volt és alig nyomott pár dekát. A cipőimben egyébként már óvodás korom óta arcokat, egyéniségeket láttam. Tízévesen volt például egy kedves kinézetű, Jean-Paul Belmondóra emlékeztető bélelt téli cipőm. Ezekről a belelátásokról sosem beszéltem senkinek. Tudtam, hogy hülyének néznének, ebből a tudásból meg arra következtettem, hogy igazából nem vagyok hülye. Ez így elég jó volt nekem. Manapság már nincsen a cipőimnek arca. A gyermekkorral az efféle fantáziáim is elmúltak. Nem tudom, kár-e értük, talán egy kicsit igen.

Az új román sportcsukát mintha a lábamra öntötték volna. Határozott arckifejezésű, gyorsaságot tükröző lábbeli volt. Arra biztatott, hogy húzzam fel, s fussak, szökelljek benne. Háromszáz forintnyi lejbe került, otthon ötszáz alatt még hasonlót sem lehetett találni, igaz, azok olasz gyártmányok voltak. Az új román topán addigi életem első számú cipője lett egyetlen pillanat alatt. A melegítő is fekete volt, barnás csíkokkal, jól passzolt a cipőhöz. Új ruhadarabjaimmal azonnal szoros, lelki kapcsolatba kerültem, ha tehettem volna, már az üzletben átöltözöm, de meg sem kérdeztem, a felnőttek úgysem támogatták volna az efféle hebrencskedést. A sportbolt után beültünk egy presszóba, éppen akkor, kora délután adták el az utolsó két üveg kólát. Nem bántam, mert Szekeresen úgyis ittam elég barnát, román szörpöt viszont még sosem, meg szomjas is voltam, így aztán jólesett a furcsa színű lötty. Az íze meghatározhatatlan volt. Jobb volt nem tudni, miből és hogyan készült. Kaptam még egy szelet román halvát is, ami viszont ránézésre cukrozott fűrészporból készült, ízre legalábbis olyan volt, meg úgy is nézett ki. Szerencsére a presszózást hamarosan befejeztük és végre visszamentünk az autóhoz. Boldogan szálltam be, ölemben a kalitka és a szatyor, benne a cipő és a tréning. A kalitkával nem törődtem, láthatatlanná vált, csak a cipőmre és a színben hozzá passzoló melegítőre tudtam gondolni. Ezek a pozitív, endorfintermelő gondolatok teljesen kitöltötték az elmémet.

A házban azonnal átöltöztem az új sportszettembe, s a tükör előtt illegettem magamat. Piperkőc természetem már e korai életszakaszban is megmutatkozott. Miközben magamban gyönyörködtem az jutott eszembe, hogy ebben a szettben odahaza még a sarki kocsmába is kimennék apámnak borért, ami nagy szó, mert egyébként efféle sportos göncökben sose mozdultam ki otthonról, még a savanyú borszagú kocsmába sem tettem be a lábamat slamposan, nem a célhoz (vásárlás) illő ruházatban, ami feltétlenül egy rendes nadrágból, egy rendes felsőből és egy pár rendes cipőből kellett, hogy álljon. Román sportfelszerelésem azonban egyszerre volt rendes és sportos, ezért bármilyen körülmények között bevethető lehetett volna.

Vacsoránál is az új felszerelésben díszelegtem, s nagyon óvatos voltam, hogy le ne egyem a felsőmet. Nem is történt semmi baj. Amire akartam vigyázni, arra tudtam is vigyázni. Tud ez a gyerek, ha akar, mondták anyámnak is sokszor az iskolában. Még alváshoz sem akartam pizsamába átöltözni, mert éjszakára sem volt kedvem elszakadni az új szerzeményeimtől, szabályos szeparációs hisztéria jött rám, de unokabátyám végül meggyőzött, hogy ne legyek már marha. 

Másnap páros nap volt, így nem mehettünk messzebbre, csak a ház környékére sétálgatni. Természetesen én az új fekete-rezesbarna öltözékemben parádéztam az utcán. Meg is bámultak a helyiek, mint mi a nájkos (mert nekem azt mondták akkor a tőlem idősebbek, hogy azt úgy kell ejteni, hogy nájk) meg adidaszos nyugati suhancokat a Hősök terén. Rettenetesen büszke voltam magamra. Este gondosan letisztogattam a cipőt, a tréningről nem volt mit, egy porszemet sem találtam rajta. Odakészítettem az ágy mellé egy székre, a cipőt a szék alá tettem. A következő, páratlan napra eső reggelen, amikor korán kellett kelni egy hosszabbra tervezett kirándulás miatt, minden egyből kéznél volt. 

Két-három órát autóztunk, a célpont egy erdős, dimbes-dombos környék volt. A fák az égig értek, a napfény csóvái a lombok között befúródva szelték ezerfelé az erdőt. Nem úgy, mint a kisszekeresi vécében, itt folyton csak beszívtam az orromba az illatokat. Szépséges sportruházatomban büszkén jártam az erdőt. A séta után visszaültünk a Polszkiba (amit mindenütt körbeálltak a nyugati autóipar helyi rajongói, még az erdőben is akadt román közönségünk) és a Daciába (azt is megbámulták egy kicsit), majd egy földúton egészen az erdő mélyéig autóztunk. Egy nagyobb tisztás mellett parkoltunk le, fák és bokrok között. Ezen a tisztáson készült az a bizonyos fénykép. 

A többiek bejárták a tisztást oda-vissza, beszélgettek, nevettek, heverésztek. Meguntam őket, meg hirtelen rám tört valami nyomorúság, ezért inkább beültem a Polszki vezetőülésére olvasni. A romániai viszonyok között is legális regényembe mélyedtem, s arra vártam, hogy végre ismét úton legyünk. Arra riadtam fel, hogy a távolból a nevemet kiabálják. A tisztás felé pillantottam és láttam, hogy mindenki beállt a fényképezéshez. A gép pár méterrel előttük, egy állványra volt bekészítve. Vendéglátónk ott állt mellette, exponálásra készen. Mindenki csak rám várt. Felugrottam és rohanni kezdtem a rét közepén csoportosuló rokonaim felé. A fény szinte mennyeien hullott rájuk, szépek voltak úgy együtt. Úgy két-három méterre tőlük jókora, lapos fatönköt vettem észre a fűben, olyan volt, mintha egy közepesen vastag fa törzsét szinte közvetlenül a föld fölött fűrészelték volna el. Matt barna színe volt és kör alakja. Nagyjából két méterre volt tőlem, amikor elrugaszkodtam és a jobb lábammal egyenesen a közepébe érkeztem. Dobbantani akartam, hiszen az volt a terv, hogy egyenesen a családi csoportképbe érkezem meg. De csak a szívem dobbant. 

Az ember először minden újdonságot a már ismert dolgokhoz hasonlít, vagy egyenesen hagyja, hogy a szeme és az agya átverje, és pusztán az új és a régi közti hasonlóságok alapján arra a következtetésre jut, hogy amit lát, azt nem csupán látja, hanem ismeri is. A külső megjelenését, a tulajdonságait, a viselkedését. Meggyőződésem volt, hogy két méterrel előttem egy régen elpusztult fa korhadó földi maradványát látom, melynek felülete azonban nagyon is szilárd, s ezért alkalmas az elrugaszkodásra. Egy fatönk valóban megfelelt volna ennek a célnak, a megdermedt medveszar azonban távolról sem.  

A szarnak nem az a természete, hogy pikk-pakk megkeményedik és kiszárad. A medveszar pedig még ettől is alattomosabb: a szilárdság benyomását kelti a felületes, száguldva érkező szemlélőben. Ráugrani készültem és feldobtam a talpamat, majd teljes háttal bele is zuhantam, s egyszeriben nyakig benne voltam a medveszarban. Az eset óta már sok-sok olyan dologgal találkoztam, ami első ránézésre jónak tűnt, de utóbb kiderült róla, hogy bizony csak egy darab szar. E dolgok között emberek is akadtak, de ezen nem lepődik meg senki. E legelső nagy csalatkozásom azonban még sokkoló volt.

Fontos tudni, hogy a medve vegyesen táplálkozik, s friss ürülékében a vegyes étrend miatt valamiért kevés a tartás. Ebben a tekintetben a medveszar egészen emberi jelenség. A szaga savanyú, zöldesbarna rothadás. A gyors zuhanás után az arcomon kívül mindenem csupa szar lett. Természetesen vadonatúj román sportruházatomat is mindenütt medveszar borította. A cipő feketéje szarbarna meg fos zöld színű lett, a vörösréz felvarrások nemkülönben, a tréningnadrág szára teljes hosszában, a melegítőnek meg az egész háta. Megszégyenülten másztam ki a trágyából, a rokonok meg ezalatt csaknem a hátukon pörögtek a röhögéstől. Sajnálatot és törődést vártam tőlük, de az csak a második hullámban érkezett meg. Elsőként muszáj volt emberként viselkedniük, hát ösztönösen jót nevettek rajtam. Bárki más lett volna helyettem tetőtől-talpig szaros, én is röhögtem volna szegény párán. 

Letörölgettek, vigasztaltak, nyugtatgattak, de én egyáltalán nem akartam szerepelni a képen. Szaros ruhában és cipőben, mégis hogy képzelték? Kimossuk, ne aggódj, mindegyik szebb lesz, mint új korában, ésatöbbi. Nem hittem nekik, mert az efféle hitnek semmiféle racionális alapja nem lett volna. Elég volt ránéznem a cipőmön és a nadrágom szárán szétkenődött medveürülékre, s máris biztos lehettem abban, hogy ezek a ruhadarabok mindörökre megjelöltettek, nincsen visszaút a makulátlanság felé, ami új volt, egyetlen pillanat alatt totálkáros lett, vége, ezekben én sehová nem megyek, még a kocsmába sem. Hisztériázva gyászoltam fekáliában meghempergetett román sportfelszerelésemet, s el akartam bujdosni az erdőben. A legszélső fákig jutottam, ott megálltam háttal a rokonoknak, és csak hüppögtem meg szipogtam és csapkodtam. Rohadt világ, rohadt medve, rohadt szar, ésatöbbi. Bátyám odajött hozzám és nagy-nagy türelemmel, az ő nyugodt és megnyugtató hangján átmenetileg kibeszélte belőlem a hisztériát. Már volt ebben gyakorlata, bennem és a hisztériáimban. Ezúttal főleg azzal vigasztalt, hogy a medveszarral jobban jártam, mintha a medvével találkoztam volna, ami nyilván nem lehet túl messze, szóval szedjem össze magamat és legyek szíves befejezni a balhét. Mit tudtam erre mondani? Visszamentem vele a többiekhez, beálltam a kép szélére és életem legdühösebb nézésével, szemhunyorítva bámultam bele az objektívbe. Azután elindultunk haza. Annyira büdös voltam a medveszartól, hogy befogott orral gubbasztottam hazáig.

Egy csapásra hordhatatlanná vált ruháimból és a cipőkből megpróbálták kiáztatni, eltüntetni meghiúsult elrugaszkodásom következményeit. Amikor elkészültek, odahoztak nekem mindent és bizonygatták, hogy jó lesz ez így. De csak annyira volt jó, mint Poldi bácsi ünneplő nadrágja, aminek szárába Poldi néni vasalótalp alakú lukat égetett. A foltok és a szag is ott voltak, s képtelen voltam úgy tenni, mintha nem látnám őket. A melegítőt soha nem hordtam többé. A cipővel még próbálkoztam, a tanév elejéig párszor felvettem, de az egykor csillogóan fekete vásznat eltüntethetetlen elszíneződések rondították el, s ha az orromhoz emeltem a cipőt, a medveszar csípős, savanykás szagát is jól lehetett érezni. Nekem ennyi elég volt, így a cipőt is kivontam a forgalomból. Pár hétig parkoltattam a cipős szekrény hátuljában, majd egy délután észrevétlenül belegyömöszöltem a kukába, a többi szemét alá, hogy véletlenül se lássa meg senki. Utána sem köptem, annyit se mondtam a kihajított cipőknek, hogy drum bun.

Úgy emlékszem, egyszer megmutatták nekem azt az erdei réten készült fotót. Szinte itt van előttem szeplős, duzzogó arcom, vörösre sírt szemeim, szalmaszín hajam és megbecstelenített román sportruházatom. A képen bizonyára nem látszódnak a szarfoltok, de én jól tudom, hogy ott voltak. Ha valaha valakinek a kezébe kerül ez a fénykép, az eddig leírtak alapján könnyedén fel fogja ismerni a napfényes erdei tisztás közepén álló embercsoport mellett duzzogó-hunyorgó Miszter Kámpicsort. A becsületes megtalálót szépen megkérem, juttassa el hozzám ezt a képet, hiszen leginkább engem illet. Ha így lesz, bekereteztetem és kiteszem a falra. Sokszor megnézegetem majd és olyankor a könnyem is ki fog csordulni a nevetéstől.