Az első

(egy el nem hangzott búcsúbeszéd margójára)  

Sosem akart első lenni. Egyszerűen másképpen volt beállítva. Nem pörgött, nem nyomult, nem tolakodott. Sajátos, derűs közöny jellemezte.  Nem izgatta fel magát semmin. Nekem úgy tűnt, jól érzi magát úgy, ahogyan a dolgok éppen állnak. Bármikor, bármilyen dolgok. Átkozottul irigyeltem ezért. Az iskolapadban például úgy volt képes ülni, mint valami jógi; az állát a mellére szegezte, lazán ökölbe szorított kezeit a combján pihentette, meg sem moccant. Mintha hibernálták volna. Akkor sem nézett fel, szinte meg sem rezdült, amikor valamin röhögnie kellett. És akkor sem moccant, amikor a matekdolgozathoz megsúgott nekem valami életmentőt, amivel összejöhetett a kettes. Csak úgy a szája sarkából sziszegett. De valahogy mindig megsúgta és én mindig meghallottam. Sosem várt cserébe semmit, főleg nem valamilyen előnyt. Meggyőződésem volt, hogy ez a nyugodt szív száz évig fog élni. 

Nem, ő sosem akart első lenni. Még akkor sem, amikor lehetett volna, például korcsolyával a lábán, a jégen, ahol tulajdonképpen otthon volt. Ő csak korcsolyázni akart, de semmiképpen nem akart legelöl korcsolyázni. Csak csússzon a jég, más nem érdekelte. Nem versenyzett, nem látta értelmét. És bár garantáltan az első volt az országban, aki fejből tudta a Vissza a jövőbe magyar szinkronját a legelejétől a legvégéig, ebből sem csinált ügyet. Ezért is átkozottul irigyeltem. A halvéréért, a nyugalmáért. Hogy mindig megfelelő volt számára a dolgok állása. Hogy nem akart első lenni, amikor pedig mégis az volt, nem vett róla tudomást. Erre születni kell, mert ezt a hozzáállást lehetetlen megtanulni.  

Akkor sem akart első lenni, amikor közösen megvettük az első doboz ciginket.  Hagyta, hogy előbb én próbáljam ki, ő csak utána gyújtotta meg a magáét. Nem sietett a felnőttködéssel sem. Letüdőzni sem akarta a füstöt, én annál inkább törekedtem rá. Én végül rászoktam a cigire, ő sosem, pedig az anyukája éjjel-nappal füstölt. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy ő bezzeg majd száz évig fog élni. Hogy az ő nyugodt szíve örökké ver. 

Így igaz, sosem akart első lenni. Aznap sem, amikor utoljára leautózott a Mátra lábához. Az autópályán nem száguldozott, nem villogott le senkit. Kényelmes tempóban haladt. És akkor sem sietett különösebben, amikor megérkezett Gyöngyösre és ott felült a kerékpárjára, azután meg elindult a Kékes felé abban az eszelős kánikulában. Még mindig nem akart első lenni, csak fel akart érni a hegyre. Aztán mindannyiunk közül legelsőként vele történt meg, hogy nekiindult, de nem ért fel.

Egyszer régen is leesett a biciklijéről. Nemhogy leesett, lerepült róla és keresztülbucskázott a Moszkvicson, aminek nekihajtott. Éjszaka volt, zenekarunk közelgő koncertjének plakátjait ragasztottuk ki a kertvárosi villanyoszlopokra. Nem figyelt, talán akkor is lefelé szegett fejjel tekert, aztán telibe kapta az út szélén parkoló autót. A repülés után zavartan röhögött, majd felállt a porból és mentünk is tovább. Valami ilyesmi fordulatot vártam volna a legutolsó története végére is. Csakhogy az újság nem ezt írta meg.

Mert a mátrai túra másnapján még bekerült az újságba is, ebben a formában ez is neki sikerült legelőször. Az újság megírta, hogy leesett a bicikliről és azt is beleírták abba rövid hírbe, hogy ezúttal már nem tudott visszaülni rá, minden kísérlet kudarcba fulladt, mentőhelikopter ide vagy oda. Az a makacs szíve, az nem dobbant többet.

Amikor értesültem az esetről, azt mormogtam magam elé szűkölve, a mellkasomat tapogatva, hogy a kurva életbe, Gyuri, miért pont most siettél, miért pont most kellett mindenkit lehagynod? A kőbe vésett két szám között csak negyvenkilenc a különbség. Ismerős szám ez mindnyájunknak, félelmetesen ismerős. Szóval, ez nem volt szép tőled, Gyuri, nagyon nem.  Igazán várhattál volna még ezzel az első hellyel. Mert rohadtul hiányzol.