Elmaradt beszélgetés anyámmal

- Végre eljöttél.

- Nem járok ki ide gyakran, tudod.

- Gyakran? Soha. 

- Igazságtalan vagy. Utánad legalább háromszor voltam itt. 

- Hagyjuk. Mondd el inkább, hogy milyen. 

- Mi milyen?

- A permetezés. A szórás. Ahogy én is akartam. Úgy volt?

- Úgy volt. Szép. Megható. Nálad sírtam. Akkor már muszáj volt. 

- Csak nálam? 

- Igazad van, Apunál is. Amúgy sosem. 

- Tényleg szép?

- Nagyon. Ha úgy esik a napfény, a vízsugarakon keresztül szivárványt is lehet látni. Olyan szép, hogy erről mindenáron akartam egy mondatot írni valamelyik kitalált történetembe, de az a helyzet, hogy csak ebbe a történetbe illik. Így hangzik: Anyámat beleporlasztották a világmindenségbe és újra eggyé vált a természettel.  

- Egész jó. Nálam volt szivárvány?

- Nem emlékszem. Az egyik alkalommal biztosan volt. Talán Vilmánál. De nem biztos.

- Kár. Biztosan tetszett volna az embereknek. Sokan voltak?

- Elég sokan. De erre sem emlékszem pontosan. 

- Vajon a gyászolók létszáma összefügg azzal, hogy milyen élete volt az embernek?

- Ezen már én is gondolkoztam. 

- Ne vacakolj kisfiam, most is te gondolkozol ezen.

- Igaz. De nem tudom a választ. Gondolom, akkor is lehetett valaki alávaló mocsadék, ha egymillióan mennek el a temetésére. És akkor is lehetett jó ember, ha csak a sírásók vannak jelen. 

- Akkor az elég sokan annyit tesz, hogy átlagos életem volt?

- Gondolom. Nem tudom. Remélem. Mindenesetre lehetett volna boldogabb.

- Hát persze. Kié ne lehetne boldogabb?

- Igaz. 

 

- Mondd csak kisfiam, miért pont most jöttél?

- Nem pont most jöttem.  Minden egyes nap eljöttem azóta. Csak most leírom a találkozásunkat. 

- Író lettél?

- Ugyan. Soha nem leszek író. Legfeljebb egy fickó, aki időnként leír ezt-azt. 

- Az nem ugyanaz?

- Dehogy. 

- És miért írod le mindezt?

- Nem is tudom. Talán hogy elbúcsúzhassak tőled. Mert a kórházban nem sikerült.

- Hogyan sikerülhetett volna? Hetekig ájult álomban feküdtem. Csak egyszer ébredtem fel. 

- Aznap bementem hozzád. 

- Emlékszem.

- Örülök, hogy emlékszel.

- Emlékszem, mert te most ezt akarod leírni. Ahogy arról is írni akarsz, hogy egyszer álmodtál velem. 

- Igen, egyszer álmodtam veled. 

- Elmondod?

- Egy fehér falú szobában voltunk, mi mindannyian, a család tagjai. Azok, akik még élnek, és azok is, akiket az álom visszahozott az élők közé. Vigyázzban álltunk, mint az iskolások az osztályteremben, arccal előre. Valahogy tudtam, hogy ki kicsoda. Egyszer csak mintha azt kérdeztem volna, miért vagyunk itt? Akkor valaki azt válaszolta, hogy Anyut várjuk, mert van ez az új szolgáltatás, hogy eltölthetünk öt percet az elhunyttal, hogy elbúcsúzhassunk tőle. És akkor bejöttél a szobába, valahonnan hátulról. Egyetlen szót sem szóltál. Megöleltelek és azután felébredtem. 

 

- Furcsa ez a beszélgetés.

- Persze, hogy furcsa. Hiszen minden szót én adok a szádba. Azelőtt valahogy nem ment nekünk a beszélgetés. Nem mondtál el semmit, én meg inkább nem kérdeztem semmit. Ezért is találtam ki ezt a történetet. 

- A problémáim csak rám tartoztak. Nem akartalak titeket terhelni. 

- Vilmának megírtál mindent. Megtaláltuk a leveleidet. Vilma egyik dobozában voltak. 

- Elolvastad őket?

- Természetesen. De nincs ám meg az összes. A hetvenes és nyolcvanas évek levelei teljesen hiányoznak. Mit csináltál velük?

- Az csak rám tartozik. Jó okom volt eltüntetni azokat a leveleket. 

- Akkor nem is érdemes néhány égető kérdést feltennem most neked?

- De nem ám. 

- Azt jutott eszembe, hogy az eltüntetett leveleid helyett írok újakat. Beleírom őket egy regénybe. Az lesz a címe, hogy Drága Vilma. 

- Jó ötlet. És ha már újraírod a leveleimet, lehetne kicsit boldogabb az életem? Úgyis ezt hiányolod.

- Igyekezni fogok. De nem ígérhetek semmit. 

- Elmeséled majd?

- Persze. Amikor legközelebb jövök és megint beszélgetünk. 

- Jól van. Most már menj. Másutt van dolgod. 

- Szia Anyu. 

- Szia kisfiam.