A héj

Minden nap pontosan fél hatkor kel. Hétvégén ugyanúgy. Hajnali egy előtt pedig  sosem fekszik le, de inkább csak kettő körül hullik bele az ágyba. Egyszerűen  nincs vesztegetni való ideje. Sosem dől hátra elégedetten. Mindig csak csinálna valamit, akármit, mert az akármi is jobb, mint a semmi. Meggyőződése, hogy valami maradandót kell alkotnia, minden egyes nap. Ha ez kimarad, úgy érzi, a veszteség pótolhatatlan. Mint az üres ülés a repülőn, amit már soha nem lehet eladni, miután a gép felszállt. Annak a létezése repülés közben tökéletesen értelmetlen.  Minden napjára ilyen ülésként tekint.  És amikor üresen marad, amikor semmit és senkit sem tud ráültetni - pedig majd beledöglik, hogy sikerüljön -, ebbe az ürességbe mindig belepusztul kicsit. Újabban már saját magát is egy ilyen üres ülésként határozza meg. Csak foglalom a helyet. Csak ballaszt vagyok, hasztalan, halott súly, mormogja ilyenkor. De nem hallja senki. 

Egy ideje teljesen egyedül él. Rosszul szeretlek, de szeretlek, mondta utoljára a feleségének, aki erre már nem szólt semmit, csak kilépett az ajtón. Az apósa cipelte a bőröndöket, közben megvetően bámult rá, egyenesen bele az arcába.  Ennek három hónapja. A lánya már régebben elköltözött, egy másik nőhöz. Nem gyűlöli ezért, inkább irigy rá, amiért ennyire bátor volt. Ezt sosem monda meg neki, helyette gyávaságból csak üvöltözni meg fenyegetőzni tudott aznap, amikor legutoljára látta. Ha a lányára gondol, szabályosan megnémul. Még a nevét sem mondja ki, képtelen rá. Két éve nem is találkoztak.  A lány időnként megpróbálja felvenni az apjával a kapcsolatot, de ő kinyomja a telefont, az üzenetekre sem válaszol. Ő senkit sem keres, senkinek sem üzen.  Ennél büszkébb vagyok, ez van, nekem ez jutott, szereti gondolni, de valójában csak egy gyerekes, túlérzékeny, szipogós barom. Tisztában is van ezzel, de nem foglalkozik a dologgal. Ha foglalkozna, talán bele is őrülne. Tudja, hogy mi a baj, de nem tesz ellene semmit. Nincsen ideje megváltozni. És mostanra elfogadta ezt az örökös tétlenséget, már ami a saját megváltását illeti. Az úgysem jöhet össze.

Ezért inkább az alkotásra összpontosít. A bolond! Azt gondolja, az az élet értelme, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Mintha számítana bármit is, mit gondolnak az emberről a halála után. Neki aztán ez biztosan nem számít, és különben is csak az számít, ami neki számít, nem igaz? A holnap azonban még elég jó ürügy a folytatáshoz.  Hogy majd holnap is felkeljen fél hatkor és a fürdőszobai tükörbe bámulva kijelenthesse: Na, majd most! Ma ezt meg azt fogom csinálni. Majd délután, mert akkor jók lesznek a fények, vagy ha nem délután, akkor majd este, még mielőtt lebukik a nap, vagy ha akkor sem, hát majd éjszaka, mert akkor csend van és sötétség. Amikor a sok majdból sok most lesz, valahogy semmi nem történik. A csoda elmarad. És akkor azt mondja: majd holnap. A holnap a legalávalóbb mentség, amivel az ember előhozakodhat. 

Sok mindent csinál, de semmiben nem jó úgy igazán. Nem kiemelkedő, miközben szerinte csak kiemelkedve érdemes élni.  Éppenséggel van is némi tehetsége néhány dologban, de elaprózza magát és kapkod. Hebrencskedik. Nem mélyed el. A felszínt kapargatja, azt is felületesen, lustán. Fél a sötétben, de azért bemerészkedik az alagútba. Aztán meg nyüszít, hogy nem látja a fényt. Máskor meg amiatt nyavalyog, hogy túl sok irányból pislákol valami fényszerűség, ő meg hol az egyik, hol a másik fénypászma után iramodik, mint egy idióta macska. Nem választ ki magának csak egyet, ahelyett az összeset űzi. Bolond. Az anyja mondta neki gyakran, hogy Te hebrencs! És az anyák olykor ráhibáznak. Már nem annyira fiatal, vagy éppen hogy túl régóta fiatal (ezzel áltatja magát, ráadásul ezt nem is ő találta ki, egy ismerősétől hallotta) és nem emlékszik pontosan, mit csinált tíz, vagy húsz, vagy harminc évvel ezelőtt. Hogy egyáltalán csinált-e bármit is. Nem tudja, hogy elfelejtette-e a dolgokat, vagy csak az van, hogy egyszerűen nincs is mire emlékeznie. 

Ma is fél hatkor kel. Az ébresztőt öt óra huszonkilenckor kapcsolja ki a telefonján. Csak a biztonság kedvéért állítja be mindig, egyszer sem szólalt még meg.  A fürdőszobai tükörbe bámul és fogadkozik:  Ma festek egy képet. Azt a képet, arról a férfiról. Miután hazajöttem az irodából. Bizisten, megfestem! A zenéléssel felhagyott, eladta a hangszereket. Végül is botfülem van. Írni sem szeret már. Sosem tudtam, a szavak kifognak rajtam. De nemrég olvasott Munkácsy életéről és most azt hiszi, festő lehet belőle. Meg egyszer régen valaki azt is mondta neki, hogy szépen rajzol, ő meg elhitte. De valamiért mégis csak szolga lett belőle, színtelen és szagtalan alak, akinek a jelenléte ugyanannyira észrevétlen, mint a hiánya. Nyilván a körülmények miatt alakult így. Pedig ezzel senki sem kecsegtette, erről nem volt szó. De sosem késő. Majd most. 

Egy kis tálba meleg vizet enged, beleáztatja a borotvapamacsot. A mosdót teleengedi forró vízzel, az arcát többször egymás után bedörzsöli vele. Új pengét tesz a borotvájába. A pamacsból kirázza a vizet, hogy épp csak nedves maradjon. Ma a szantálfa illatú borotvaszappant választja, azt szereti a legjobban. Megédesíti a reggelét. Az arcára jó hosszan viszi fel a szappant a pamaccsal, a szappanhab beteríti az arcát. Ezúttal nem áll meg az arccsont vonalánál, valami viszi tovább a kezét és módszeresen az egész fejét  beszappanozza, végül még a szemhéját is bekeni. Aztán kinyitná a szemeit, de képtelen rá. A száját sem tudja kinyitni. Az orrlyukaiba is szappanhab tömődött, a szantálolaj édeskés illatát mintha a koponyáján belülről érezné. Üvöltene, de egyetlen hang sem jön ki habbal betapasztott száján. A hab ráfeszül a fejére, szinte fojtogatja. Zihál, ismét a sötétségben van, fénynek nyoma sincs, retteg. A borotva után tapogatózik, végre megtalálja a mosdó szélén.  Ekkor egy pillanat alatt megnyugszik, már a levegőt is egyenletesen veszi az orrán keresztül. Óvatosan az arcához emeli a borotvát. Lenyúzom ezt a szart!

A penge most nem a megszokott sercegéssel siklik az arcán, ezek másféle hangok: valami felszakad vagy felreped éppen.  Mintha a bőre is lejönne a habbal együtt, de fájdalmat nem érez. Egy kicsit most is fél, de inkább már  csak kíváncsi. Még mindig nem lát semmit. A borotvával, ami mintha sokkal súlyosabb lenne most a szokásosnál, nem mer a szeméhez nyúlni. Tovább halad, már a feje tetejénél tart. Vakon lerázza a borotvát, mintha vakolókanálból csapná ki a falra a maltert. Közben nem ér egyszer sem az ujjaival az arcához. Majd csak  a legvégén, hogy tapintással megállapítsa, hol kell még egyszer átmenni a borotvával. 

Miután végez, háromszor is végigtapogatja az arcát és nem hisz az ujjbegyeinek. Az arca mindenütt olyan sima, mint az újszülött bőre. Sehol egyetlen sörte. Sehol egyetlen bőrhiba. Makulátlan! Ezt látnom kell! A szemeiről kézzel szedi le a filmszerű réteggé merevedett szappanhabot. Először nem akar lejönni, ezért megrántja. Pillanatnyi hasító fájdalmat érez, aztán semmi. Kinyitja a szemeit. Minden csupa fényesség. Ki ez az ember? 

Ismerős minden vonása. Igen, olyan, mint ő, csak eltűnt a tekintetéből az üresség. Nem mosolyog, de nem is komor. Inkább határozott. Megérinti az arcát, a tükörkép ugyanúgy. Közelebb hajol a tükörhöz, az arcát, az arcbőrét tanulmányozza. Makulátlan! - mondja ki ezúttal hangosan. A mosdókagylóba pillant. A szappanos vízben petyhüdt, szürke bőrdarabok áznak, némelyik szinte teljesen feloldódott már.  Kihúzza a dugót, a régi arc maradványait szörcsögve szippantja be a lefolyó. Már csak a mosdó falára tapadt parányi borostadarabkák emlékeztetnek a borotválkozásra, az előzményekre. Ismét végigsimít az arcán, felnevet. Alaposan belebámul a tükörbe, semmi kétség, ő az, és mégsem ő. Ez a másik sokkal jobb tőle. Valahogy könnyebb. Üdébb. Újabb. Érdemesebb az életre. Ezt el kell mondanom nekik!  A feleségét és a lányát készül felhívni. Most azonnal. Most azonnal. Most azonnal. Most. Majd. Majd. Újból sötétség. Aztán kinyitja a szemét.

Ma is pontban fél hatkor kel fel az ágyból. Az ébresztőre ezúttal sincsen szüksége. A telefon kijelzőjére pillant, a lánya megint üzent. Az üzenetet nem olvassa el, törölni akarja, a hüvelykujja egy ideig remeg a szemeteskuka felett, végül nem csinál semmit, Majd később megnézem. Iménti borotválkozásán tűnődik még egy ideig, aztán a konyhába megy. Míg a kotyogóson lefő a kávé, csinál negyven karhajlítást és pár tucat felülést. A végére kidől, elnyúlik a padlón. A kurva életbe.

A fürdőben megborotválkozik, közömbösen és szenvtelenül dolgozik a borotvával. Utána végigsimít az arcán és megtalálja az összes megszokott kiszögellést, mélyedést, sebhelyet. Minden a helyén van. A szeméből sem hiányzik az üresség. A kurva életbe.

A kisebbik szoba felé indul, régebben az volt a lányáé, most festőműhelynek van berendezve. Be sem kell mennie, mindennek pontosan fel tudja idézni a helyét emlékezetből. A helyiség közepére tette az állványt, arra meg egy nagy, érintetlen vásznat. Az állványtól jobbra van a kisszekrény, a tetejére fektette a vadonatúj palettát, mellette egy vázában meredeznek az ecsetek. A festékes tubusokat és tégelyeket berakta a szekrénybe. Megáll a szoba csukott ajtaja előtt, egy ideig ott ácsorog. Egyszer sem nyúl a kilincs felé. Három hónappal ezelőtt rendezte át a szobát és vitte be a festőeszközöket. Rögtön másnap, hogy a felesége elköltözött, nekiállt a műhely kialakításának. Miután elkészült és minden a helyén volt, kijött a szobából, becsukta az ajtót és azóta egyszer sem lépett be oda. Semmi különös nem történt, egyszerűen csak fél, hogy szart se tud festeni. Ma sem nyitja ki a festőműhely ajtaját, hanem sarkon fordul, és az előszobában felveszi a cipőjét és a kabátját. Szolgálatra készen áll, elindul a villamoshoz.

Villamosozás közben elhatározza, hogy ma délután megfesti azt a képet, amin már régóta gondolkozik. A villamoson valahogy mindig optimista és tettre kész, tele van tervekkel és olyankor biztos benne, hogy könnyedén meg is valósítja őket. Elalvás előtt is ezen az ötletén járt az esze, már napok óta csak ez foglalkoztatja. Szó szerint az agyára ment a dolog. Egy bátor férfi lesz látható a képen, amint éppen kihámozza magát valami héjból, ami olyan, mint egy második bőr, vagy mint egy álruha. A férfi körül ott állnak mondjuk az izgatott hozzátartozók és barátok, arcukon reményteli mosoly. Várják szerettük visszatértét, vagy talán egyenesen a születését kísérik figyelemmel. Ki tudja, majd a kép szemlélői eldöntik.  Amint elkészül vele. Mert ma délután megfesti, ebben szinte biztos, mert mikor máskor, ha nem ma, mindezek után? Következőnek pedig a lányát fogja lefesteni, emlékezetből, még fénykép sem kell hozzá, hiszen állandóan látja az arcát maga előtt. A képpel majd kiengeszteli, és végre kibékülnek. De mindenekelőtt meg kell szabadulnia ettől a héjtól, ami lassacskán megfojtja. Ma délután. És ha valamiért mégsem jön össze a ma délután, akkor majd ma este. Vagy majd ma éjszaka. Vagy majd holnap. Mert lesz holnap is, minden bizonnyal. És amikor készen van ezzel az átkozott képpel, majd elolvassa a lánya üzenetét is. Mert annyira kíváncsi rá, hogy majdnem belehal.