Róka a Nyúlban
Figyeljenek ide, még egyszer elmondom az egész históriát a legelejéről.
A rókát láttam meg először, egy talapzatra erősítették. Rögtön az jutott eszembe, hogy milyen szép munkát végzett a preparátor, mert a kitömött vadat egészen természetes pózban sikerült megmerevítenie, mintha csak ráérősen, gyanútlanul poroszkálna valahová az erdőn keresztül. Szinte élőnek tűnt. A bundája sem fakó, hanem égő vörös volt! A férfi a hóna alá csapva vitte a kitömött állatot. Pár pillanattal korábban még ő is a villamoson volt. Nehéz volt eldöntenem, mi furcsább ebben a jelenetben: a róka a férfi hóna alatt, vagy maga férfi? Mert az öltözéke meglehetősen szokatlanul festett: hosszú, fekete kabátja majdnem a földet súrolta, a fején fekete keménykalap. Az arcát akkor még nem láthattam, mindenesetre le sem tudtam venni róluk a szememet. Különös, de rajtam kívül senki nem figyelt fel rájuk, mintha ott sem lettek volna. A gyalogátkelőnél zöldre váltott a lámpa és a fekete kabátos férfi öles léptekkel áthaladt a túloldalra. Még éppen le tudtam ugrani a villamosról, ahonnan a megfigyelést végeztem, mielőtt az ajtó bezáródott volna. Magam sem tudtam miért, de a hóna alatt a kitömött rókával siető férfi nyomába eredtem. Úgy éreztem, muszáj megtudnom, hogy merre tartanak, mire készülnek.
Én amúgy nem siettem sehová, mert semmi konkrét dolgom nem volt. Már hosszú ideje tétlenül vegetálok, ma is csak azért jöttem el otthonról, hogy ne legyek a lakásban. Tudják, gyakran érzem úgy, hogy rám dőlnek és agyonnyomnak a falak. Néha az utcán is rám tör ez az érzés, hogy a házak maguk alá akarnak temetni, és hogy a járda tulajdonképpen egy mocsár, ami megragad, majd a mélybe húz engem. De általában hamar elmúlik. Szóval mára is azt terveztem, hogy körbesétálom a belvárost, mondjuk a Batthyánytól indulva a Duna mellett, át a Lánchídon, majd a pesti oldalon vissza, közben ide-oda elkanyargok, hogy teljen az idő. Ez a rókás ember azonban felborította a terveimet.
A következő zöldön rohantam át a Körszállóhoz, addigra a róka és gazdája már jóval előrébb tartott, de még láttam őket. A fekete kabátos férfi meglehetősen magas, a kalap csak tovább magasította, így nem volt nehéz rajta tartanom a szememet. Jegyezzék fel, hogy magas! Rágyújtottam és mentem utánuk, eleinte hosszúakat lépve, amikor pedig közelebb értem hozzájuk, lelassítottam. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Láttam, hogy a rókás férfi is cigarettázik. Nyilván azért szállt le két megállóval hamarabb, hogy legyen ideje elszívni egy-két cigit, mielőtt odaérne, ahol dolga van. Ekkor már a Nyúl utcánál járt, ott pedig befordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. Felgyorsítottam a lépteimet, aztán a sarkon a zöldségesnél hirtelen lefékeztem és óvatosan benéztem a Nyúlba. Még éppen láthattam, amikor a férfi és a róka az utca túlsó oldalán bemennek az egyik házba. Gondolkodás nélkül átrohantam az úton, akkor ütött el kis híján egy kanyarodó autó. Értik, kis híján! Mindenesetre nem törődtem vele, csak mentem tovább.
Késlekedés nélkül a házhoz siettem. Régi építésű, keskenyebb, kétemeletes, polgári villa, előtte öreg fák nyúlnak a tetőig. A házszámra nem emlékszem. A kapu nyitva volt, kapucsengőnek és névtábláknak nyomát sem láttam. Beléptem a kapun, szinte nem is gondolkodtam. Úgy csináltam mindezt, mintha megbízásom lett volna a rókás férfi követésére. Hirtelen különös izgatottság fogott el, a szívem a torkomban dobogott. Bizonytalan helyzetekben mindig ez történik velem. Nem tudtam, miért követem azt a férfit és a rókáját, fogalmam sem volt, mit akarok tőle, vagy hogy egyáltalán akarok-e tőle valamit. Ezzel együtt is csak mentem befelé. A kapun túl félhomály fogadott és furcsa szagot éreztem. Furcsa volt, de nem taszító. Betöltötte az egész lépcsőházat. Elindultam felfelé és a második emeletig meg sem álltam. Valahogy természetesnek tűnt, hogy legfelső szintre megyek. Nem szórt senki morzsákat a lépcsőkre, mégis olyan volt, mintha valamiféle jeleket követve haladnék a célomig, a legfelső szinten lévő egyetlen lakásig.
A lakás ajtaja résnyire nyitva volt, odabentről vöröses fény szűrődött ki. Az ajtóra egy kicsi réztáblát csavaroztak, a táblán pedig a következő név volt olvasható: D. Nalov. Ezt is írják fel! Óvatosan, de mégis határozott mozdulattal löktem be az ajtót, akadálytalanul tárult ki. A vörös fényt az előszoba, vagy inkább folyosó falára szerelt, vörös üvegbúrás lámpák adták. A folyosó hosszú volt és keskeny, a vállam éppen nem ért hozzá a falhoz, a végén egy ajtóba ütköztem. Az a furcsa szag itt már nagyon erős volt. Továbbra sem tűnt kellemetlennek, csak nem tudtam hova tenni. Édeskés is volt, egy kissé kesernyés is, de összességében vonzónak találtam. Pár pillanatig haboztam, majd lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába.
A férfi a szoba közepén, az ajtóval szemben, egy egyszerű széken ült. Ő lehetett az a bizonyos D. Nalov, gondolom. A fura szag mintha belőle áradt volna, mert akkor még erősebben lehetett érezni. És valahogy megnyugodtam tőle. Nem is tudom, olyan szag volt, amilyet azelőtt soha nem éreztem és nem is tudom igazán semmihez hasonlítani. Olyan nem evilági szag. És még ott volt az a fény is! Mert én sem a falakon, sem a mennyezeten nem láttam lámpát, a szobát mégis halvány, vöröses fény világította meg. Először fogalmam sem volt, hogy honnan jön, de utána rájöttem: a fény a széken ülő alakból áradt kifelé! Még a levegő is vörösen derengett körülötte, mint valami aura, vagy egy hatalmas, ködszerűen lebegő glória. A férfi akkor már nem viselte sem hosszú kabátját, sem a kalapját, de fogast, ruhaakasztót nem láttam a szobában és az oda vezető úton sem. Háromrészes, fekete öltöny volt rajta, a fekete szövetet vékony, függőleges, vörös hajszálcsíkok díszítették. Az inge teljesen fekete volt, a nyakkendője pedig szintén függőlegesen csíkozott, fekete és piros. A lábán fekete-piros bőrcipő, olyan régimódi, varrott talpú. Ültében is látszott, mennyire magas és erős testalkatú férfi. Ami pedig az arcát illeti… Nos, szívesen elmondanám maguknak, milyen volt ennek az embernek az arca, csakhogy egyszerűen képtelen vagyok felidézni. Nem emlékszem rá, de még halványan sem! Őszintén restellem, de nem. Úgy értem, láttam én az arcát, csak mintha kitörölték volna az emlékét az agyamból. Mindössze egy elmosódott folt van a helyén. Az öltözéke mindenesetre nagyon kirívó, talán az alapján is meg tudják találni, nem igaz? És a nevét is megmondtam. Szóval van min elindulniuk.
Egyébként sejtem, miért nem emlékszem a férfi arcára: a róka miatt! Mert az mégsem kitömött volt, hanem ott ült a férfi ölében, büszkén, a mellső lábait peckesen feszítve! A fából készült talapzat, amin még kitömöttnek tűnő állapotában tartózkodott, ott hevert a padlón. Meg sem tudtam moccanni a döbbenettől, a róka pedig alaposan végigmért engem, esküszöm maguknak, tetőtől-talpig megnézett magának! Azután pedig – tudom, ez már végképp hihetetlenül hangzik – rám mosolygott és valamit súgott a fekete-piros férfi bal fülébe. Igen, a róka súgott valamit a férfi fülébe, mire az bólintott és azt hiszem, bár erre sem emlékszem igazán, hiszen nem tudom felidézni az arcát sem, hogy ő is rám mosolygott. Rövid ideig csak nézett rám némán, végül megszólalt.
A hangjára pontosan emlékszem. Olyan bársonyosan mély, egyáltalán nem fenyegető a tónusa. Tulajdonképpen jóságos és felemelően szép, mint a bálnák éneke. Legelőször azt közölte velem, hogy már régóta figyelnek engem, ő és a róka, pontosabban úgy fogalmazott, hogy rajtam tartják a szemüket. Meg akartam kérdezni, miért, de nem volt rá szükség, mert azonnal folytatta. "Mindenkit figyelünk, akivel lehetséges üzletet kötni. Téged tíz évvel ezelőtt vettünk észre. Felfigyeltünk rád, amikor az éjszaka közepén berohantál az erdőbe, fent a hegyen, emlékszel?" Levegőt is alig kaptam ekkor. Mert, tudják, tíz évvel ezelőtt csakugyan volt egy ilyen epizódom. Azért mentem fel akkor abba a börzsönyi szállodába, hogy mindentől és mindenkitől távol legyek pár napig, mert azt feltételeztem, hogy ez az elvonulás majd segít rendezni a gondolataimat, és akkor tudni fogom, merre tovább. Be kell vallanom, hogy nem sikerült túl jól a túra. Rögtön az első este ittam, méghozzá rengeteget és rövid idő alatt, hamarosan valamiféle pánik vagy rettegés tört rám, és ahogy ma azt éreztem, hogy mindenáron követnem kell az idegent és a rókáját, akkor ugyanígy követelte az erdő, hogy vessem bele magamat, az esetleges következményeket pedig hagyjam figyelmen kívül. És én rohantam is a sűrűn és sötéten magasodó fák közé, de legfeljebb tíz lépést tehettem, amikor megláttam azt a sárgán izzó szempárt. Megtorpantam és megmerevedtem. Egyetlen lépést sem tudtam vagy akartam akkor tenni. Az a szempár egyenesen megbabonázott és valamiféle varázslatban tartott engem! Tudom, ez tökéletesen hihetetlenül hangzik, de miért hazudnék maguknak, ráadásul éppen most, ebben az idétlen helyzetben? Szóval, ez a hipnózissal felérő állapot elég sokáig tartott, végül azonban hirtelen kihunytak a sárga fénypontok és én újból képes voltam megmozdulni. Eszem ágában sem volt tovább az erdőben maradni. Megfordultam és visszavánszorogtam a hotelbe. Utólag hálát rebegtem a sárgaszemű lénynek, amiért időben megállított, akkor legalábbis nem gondoltam egyébre.
Másnap sokáig aludtam a hotelszobában, és emiatt majdnem lemaradtam a reggeliről. Az étkezőben rajtam kívül csak három vendég volt, ugyanannál az asztalnál ültek. Valamiért közvetlenül melléjük ültem le, úgy értem, hogy a szomszédos asztalhoz. Nem tudom, mi volt ennek az oka, talán az erdei kalandom után társaságra vágytam, mindenesetre rám se hederítettek, hanem folytatták a beszélgetésüket. Olyan átlagos férfiak voltak, akárki kollégái vagy ismerősei is lehettek volna. Minden szavukat jól hallottam. Egy negyedik fickóról folyt az eszmecsere, akit hajnalban holtan találtak az erdőben. Az első hírek szerint vadállatok végezhettek vele. Egy korombéli férfi volt. Valahogy elment az étvágyam, érintetlenül otthagytam a reggelimet és felrohantam a szobámba. Ki sem mozdultam onnan többé.
Azóta igyekeztem nem is gondolni erre az esetre, és ami azt illeti, már évek óta eszembe sem jutott, szinte meg is feledkeztem róla. Erre tessék, ma éppen egy róka és a fura szagú, fekete-piros gazdája emlékeztettek rá! Persze jól is végződhetett volna ez a mai múltidéző szeánsz, de ahelyett most itt heverek, s maguk olyan kedvesen próbálnak segíteni rajtam. De nincsen semmi bajom. Mondom tovább.
Szóval, a róka nagyon is élt. És ezek szerint ugyanez a kitömöttnek álcázott ravaszdi villantotta rám akkor régen a szemeit az éjjeli erdő szélén! Mert a bálnahangú idegen elmondta azt is, hogy amikor idefent kell járniuk, akkor kitömött állatként hurcolja magával a társát, úgy nem annyira feltűnő. Persze nekem így is szemet szúrtak, ezért is eredtem utánuk és mentem fel annak a háznak a legfelső emeletére. És nem sokkal később ott álltam velük szemben a vörösen derengő szoba közepén, egyszerre megsemmisülten és újjászületve, mert bizony így éreztem magamat! Persze kíváncsi is voltam, mert a lényegről még sejtelmem sem volt, bár utólag úgy gondolom, akkorra már leeshetett volna, miről is van szó. De nem esett le. És még mielőtt megkérdezhettem volna D. Nalovtól, hogy mégis mi ez a megfigyelés és miféle üzleti lehetőségről van szó, elém rakott egy papírlapot. Az ujjai elképesztően hosszúak, a zongorán három oktávot gond nélkül átérne az arasza. Ezt is érdemes felírniuk, mert ilyen keze senki másnak nincsen! Különös ismertetőjegy!
Ott tartottam, hogy elém rakta azt a papírlapot, ami vastag
és bolyhos volt, olyan régi fajta, pergamenszerű, egészen megsárgult már, tele
barnás-vöröses foltokkal. Egyetlen szót sem írtak rá, mégis pontosan tudtam,
vagy inkább tökéletesen megéreztem, hogy miről szól az a szerződés, mert persze
egy szerződés volt. Azok számára készítették, akik állandóan aggódnak valamin,
és félnek az életben mindentől, legfőképpen magától az élettől. Szóval ez egy ilyen magamfajtákra
szabott szerződés volt. Mert ezek ketten beletrafáltak, ennyit mondhatok
maguknak! Ezek csakugyan ismernek engem, jobban, mint én saját magamat! És
minden szavamra, akár kimondtam, akár csak gondoltam, emlékeznek! Mert akkor
régen, a börzsönyi szállodában, miközben vedeltem az alkoholt, közvetlenül
azelőtt, hogy kitörtem a szobámból és az erdő felé kezdtem rohanni, mondtam
valami olyasmit, hogy én bármilyen alkura hajlandó volnék, csak ez a félelem
tűnjön el örökre! Bármilyen paktumra, értik, bármilyenre készen állok, csak
szabaduljak meg ezektől a rohadt kínoktól! Szóval, én csak bámultam azt a
szerződést és egyszeriben toll után kezdtem kutatni a zsebeimben, hogy azonnal
aláírhassam, nehogy elszalasszam a lehetőséget, de nem volt nálam toll, végül
nem is volt szükségem rá. A róka ugyanis egy villanásnyi idő alatt leugrott D.
Nalov öléből, mellettem termett és alaposan megharapta a jobb kezem
mutatóujját. Nem éreztem fájdalmat, de a vér azonnal kiserkent az ujjamból, és
én nyomban a szerződés fölé tartottam, majd hagytam, hadd csepegjen a pergamenre a vérem. Nem
tudom, mennyi ideje csepegtettem már, amikor hirtelen minden elfeketedett
körülöttem és elájultam.
Azután itt tértem magamhoz az utcasarkon, épp az imént, és rögtön utána maguk mind idegyűltek. Nem tudom, hogyan kerültem vissza, hogyan hagytam el a házat, vagy hogy egyáltalán miképpen kerültem az utcára a második emeletről? Gondolom, az idegen és a rókája cipeltek ide. Másképp nem történhetett. Képtelenség az egész, tudom, maguk most ezt gondolják, de tévednek! Láttam, amit láttam, bolond márpedig nem vagyok! Persze maguk most arról próbálnak meggyőzni, hogy engem elütött egy autó, mert figyelmetlenül szaladtam át a Nyúl utcán. De kérem, én csak a rókát és a gazdáját követtem! És mint utóbb bebizonyosodott, jó okom volt erre. Közünk van egymáshoz, azoknak és nekem. Össze vagyunk kapcsolódva. Azt pedig már az elején leszögeztem, hogy kis híja volt, hogy elütött az az autó. Majdnem, értik? Csak jobban emlékszem arra, hogy engem ért-e bármiféle baleset, nem gondolják? Semmi ilyesmiről nincsen szó. És amint az a maguk számára is kiderült, végső soron semmi különös nem történt, csak megállapodtam azzal a D. Nalov nevű alakkal. A szerződés feltételeit sajnos nem volt időnk átbeszélni, mert ugye elájultam. Nagyon kérem hát önöket, kerítsék elő ezt a D. Nalovot a rókájával együtt, a szerződésem bizonyosan ott van valamelyiküknél, és különben is, még beszédem van velük! Néhány égető kérdésre választ várok tőlük. Szóval, hálás leszek, ha segítenek nekem. De most az a lesz a legjobb, ha végre eleresztenek, mert nincsen nekem semmi bajom. Csak az ujjam vérzik egy kicsit. Tudják, megharapta a róka, a róka a Nyúlban. Érdekes, hogy egy mutatóujjból is mennyi vér tud kifolyni… de ettől eltekintve jól vagyok… hiszen láthatják… csak kicsit pihenek még… de mindjárt indulok is, mert még körbe kell sétálnom a belvárost… maguk pedig kerítsék elő a szerződésemet… hacsak nem én találok rá hamarabb. Most pedig aludnom kell.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése