A B(b)átorságról és a marhaságokról

 

Sokáig porosodott a Bátorság című könyv a polcomon, mert ki tudja, mennyi időn át nem volt merszem hozzányúlni, nemhogy elolvasni. Nem emlékszem pontosan, miért vettem a kezembe a könyvesboltban, illetve dehogynem emlékszem, csak valahogy kellemetlen ez az emlék. Útkereső és egyben transzformációs korszakomat éltem akkoriban, bábállapotom a végéhez közeledett, szétrepedt a burok, s az élet megint meglegyintett. Mindenféle öngyógyító technikát kipróbáltam, melyekről a mind bölcsebb internetet böngészve szereztem tudomást.  

Például a binaurális meditációt huzamosabb időn át, rendszeresen ráeresztettem az agyamra. A természet hangjainak és kísérleti elektronikus zenének a keveréke, ha úgy vesszük. Madárcsicsergés, zubogó vízesés, susogó a szellő, pattogó tűz meg ilyesmik közvetítik a természetet, valahol legalul pedig sztereóban, alig hallhatóan lüktet egy hanghullám, jellemzően szinusz. Fej- vagy fülhallgatóval kell az ilyesmit befogadni, a hatás csak úgy érvényesül.  A füleimben mintha bálnák énekelnének valahol az óceán mélyén, a bal- és a jobb oldalon különböző frekvenciákon, talán ez a nászénekük, lüktető-búgó morajlások, melyeket éjszakánként a nappaliban, a  kényelmetlen vendégmatracon heverve hallgattam.  A bálnaének simogatta az agyamat, s közben ájult félálomba zuhantam. A meditációk után mindig önvizsgálatot tartottam, hogy optimistábbnak érzem-e már magamat, de legtöbbször csak az ürességet láttam. Az is egy eredmény, ha átmenetileg eltűnik a fekália, gondoltam.

Aztán szorgalmasan fogyasztottam egy önjelölt lélekmentő tematikus jótanácsait is. Száraz, kissé raccsolós, kellemetlen hangon kántálta a monoton igét. Tematikus összeállítás volt, mivel az élet legfontosabb kihívásaival való megbirkózásokra dedikált fejezeteket kínált. Ha nincs önbizalmad, hallgasd a hármas fejezetet, ha viszont új párt keresel kis galambom, ugorj a nyolcasra, ésatöbbi. Igazán jutányos csomag volt, s nem is túl magas összeget fizettem érte, egy cédét meg egy vékonyka könyvet is kaptam a pénzemért, s elvileg az egész tele volt jóságos energiákkal. Egyszer elolvastam a könyvet is, mert messze nem volt olyan félelmetes, mint a polcról leselkedő Bátorság, de inkább csak hallgattam a nagy tudású ember kellemetlen hangját, ahogy a tudatalatti hatalmáról értekezett. 

Majdnem elmentem egy auralátóhoz is, de ezt a mutatványt végül kihagytam, hiszen személyesen kellett volna találkoznom az illetővel, mert bár az aurák az átlagember számára láthatatlanok, a beavatottak – az ő speciális gépükkel – nagyon is meg tudják figyelni a mindenféle színű aurákat meg a csakrák állapotát. Szóval ehhez a menethez nem volt merszem, ahogy a Bátorságra is csak messziről vetettem riadt pillantásokat. Aggódtam, hogy túl mélyen lát majd belém az a férfi, s még felfedez odabent valamit, amiről nem akarok tudni. Az aurám színéről meg a csakráim állapotáról ma sem tudok semmi biztosat, de ha tippelnem kellene, előbbinek biztosan valami sötét, zavaros színe lehet, egy szurokpocsolya, itt-ott csillogó betétekkel. A csakrákról viszont szart sem tudok, pedig vagy két éven át hordtam oh-mani-padme-hum gyűrűt. 

Utóbb arra jutottam, hogy az efféle, fontos üzenetekkel meg jelentésekkel felruházott tárgyak éppen úgy viszonyulnak lelkiállapotom felemelkedéséhez, mint dobolási képességem fejlődése az egyre drágább és különlegesebb dobfelszerelésekhez: rohadtul nem tudtam jobban játszani csak attól, mert mondjuk titániumból készültek a dobok, vagy zelkovából (nem szláv traktor, hanem japán gyertyánszil). Ugyanolyan tehetséges voltam a próbateremben felhalmozott mindenféle dobokon, a magam középszerű módján a legjobb formámat hoztam állandóan. Szóval hordtam azt a széles, kényelmetlen, ámde különleges gyűrűt a megváltás és a megvilágosodás reményében, de igazából egyetlen dologra volt biztosan jó: mindenkinek, aki kérdezősködött, el lehetett mondani, mi az ördög van rá írva valami ősi nyelven (szanszkrit?). Egy mantra, kedves kollégák, szeretett rokonok, ez segít, nekem segít, de a fenébe is, rohadtul nyomja az ujjam, le is veszem, s tessék, semmi baj sincsen. Semmi baj nem is volt. A gyűrű elveszett, vagy inkább elveszítettem, s ma már a helye sem látszik az ujjamon. 

Voltak még a kristályok is. A nyakamban lándzsahegy alakú, sötétkék lapis lazuli függött, s minden bizonnyal jótékony hatása volt, elnyelte a rossz energiákat, s jókat küldött helyettük, ezt ígérte ugyanis a vásárlói tájékoztató. Az autó belső tükrére meg piros-zöld, lecsiszolt kövekből összeillesztett jin-jangot akasztottam. Egyszer leesett és eltört, megragasztottam, ma is megvan. A törés után lett igazán az enyém, mert onnantól már hasonlítottunk, egészek és csonkák is voltunk egyszerre, a medál és én. Minden életmentő kacat közül csak ez maradt meg, csak már nem a tükrön lóg, mert autót cseréltem és a bőrszalag is elszakadt,  ezért a pohártartóba raktam, időnként rápillantok, s eszembe jut a régi út, amin botladoztam.   

Ezeken kívül volt még pár dolog, melyekről azonban nem vagyok hajlandó részleteket elárulni. Nem fogok beszélni például a fej- és testkopogtatásra épülő tapping-technikáról, sem a feromonspréről. Ami sok, az sok. Mintha nem is velem történt volna mindez. S bizonyos értelemben nem is én voltam, hanem egy régi én, de nem is én voltam az, hanem ő. Mindenesetre ezeket a bizarr próbálkozásokat is következmények nélkül túléltem. Csak a Bátorságot nem akaródzott levennem a könyvespolcról, jó sokáig.

A hosszú szakállú, vegyes életfelfogású indiai tanítómester jegyzi ez a művet. A néhai szerző szeretett az életről és halálról gondolkodni, szerette az ájulásig tartó önfeledt, euforikus táncolást, kedvelte a Bentley személygépkocsikat és nem utolsó sorban a nőket sem vetette meg. Csak dióhéjban, s persze komoly hiányosságokkal ennyit érdemes tudni az illetőről, legalábbis én ennyit tudok róla friss internetezés nélkül, csakis halvány emlékeimből mazsolázva. Emberünk összefüggésbe hozható szektákkal, botrányokkal is.  Lám, ezt is tudom róla, azóta legalábbis egyszer elolvastam az életrajzát. Mert akkoriban még csak a hátsó borítóról rám néző, barátságos szempárt és a jóságos arcot láttam, amikor végre, vagy másfél évvel azután, hogy megvásároltam, leemeltem a kötetet polcról. Úgy tűnt, valamiképpen megérkezett ehhez a cselekedethez a bátorságom. A könyvet két óra alatt kiolvastam. 

Semmire nem emlékszem a könyvből, csak a felszabadult örömre, hogy végre túl vagyok rajta. Bátrabb nem lettem azóta, de talán gyávább sem, az is valami. Tanulság persze akad ebben a történetben is, például az, hogy szabad marhaságokat csinálnom, ha másokat nem bántok közben, s végső soron segít a bajban. A kövek, a kopogtatás, a bálnahangok és az egész ezoterikus hóbelevanc nélkül nem lennék most elég bölcs ahhoz, hogy többször ne fogjak efféle kalandokba. De mivel az vagyok, a magam középszerű módján meglehetősen bölcs és megvilágosodott, tudom, hogy legközelebb majd másféle hibákat fogok elkövetni. Újfajta marhaságok várnak rám.  A gyerekeimet is arra biztatom, keressék csak meg a hibázás lehetőségeit, kövessék el a saját hibáikat, s okuljanak, ha tudnak. Meg arra, hogy merjenek bátrak lenni. Hajrá lány, hajrá fiúk.