A kanapé

 

Nem akarták az ajtóban állva elmondani, ezért behívtam őket a lakásba, miután megtekintettem az igazolványaikat és a cingár férfi kérdésére helyesen válaszoltam, Igen, Z. Zsigmond az én férjem. A nappaliban a kanapéra ültek, én velük szemben a fotelba. A pocakos rendőr némán fészkelődött, a kezeit tördelte és lehajtott fejjel a bakancsa orrát bámulta. Attól tartok, rossz hírt kell önnel közölnünk,  Z. Zsigmondot ma délután holtan találták a valahányadik kerületben, az X. utca Y. szám alatti ház negyedik emeletének egyik lakásában, fogadja részvétünket, szólalt meg végül a pocakos, cingárabb társa meg bólogatott és hozzátette, hogy Idegenkezűségnek nincsenek jelei, minden bizonnyal szívroham, esetleg agyvérzés, azt majd a boncolás fogja kideríteni, a lakás tulajdonosa talált rá, tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyű hírt kellett ma hoznunk. Fél percen át csak hallgattam és most meg én bámultam magam elé, aztán megkérdeztem a két rendőrt, hogy kérnek-e kávét. 

 

Miféle lakásban, kérdeztem tőlük valamivel később, miután behoztam a feketét. Egy magánszemély lakása, aki arról tájékoztatott minket, hogy az ön férje alkalmanként kibérelte az ingatlant. Alkalmanként, kérdeztem önkéntelenül, mert nagyvonalúbbnak és előrelátóbbnak ismertem Zsigmondot, olyannak, aki hosszabb távra bérel lakást, ha éppen efféle igényei támadnak. Zsigmond nem szarakodott, Zsigmond mindennek és mindig megadta a módját, gondoltam akkor így, múlt időben, hiszen éppen az imént közölte velem két rendőr, hogy a férjem meghalt abban a valahányadik kerületi lakásban, ahol a szeretőjével találkozgatott. Ez utóbbit nem a rendőrök mondták, ezt én jelentettem ki magamban, a lehető legerősebb meggyőződéssel. A boncolás eredményéről és a további teendőkről majd értesítik, még egyszer részvétünk, ha esetleg látni kívánja, még mielőtt..., motyorászta a pocakos, miközben kikísértem őket az ajtóig, de én nem kívántam látni semmit, csak rezignáltam elköszöntem tőlük. Azután kimentem az erkélyre és rágyújtottam, a torkomat pedig egyáltalán nem szorongatta a sírás, s azt sem mondhatom, hogy a gyász elvette az eszemet. Éppen ellenkezőleg, nagyon is józanul voltam képes gondolkodni, átkozottul, pokolian józanul és minden energiámat arra  összpontosítottam, hogy miképpen fogom megtalálni azt a kurvát, akivel Zsigmond abba a lakásba járt fel hemperegni. Annak a nőnek is rossz volt, nem csak nekem, nem vitás, hát persze, hiszen Zsigmond nyilván ott halt meg alatta, vagy felette, vagy rajta, vagy benne, de azért neki legyen még rosszabb, gondoltam. 

 

A boncolási jegyzőkönyvet két nappal később kaptam meg. A rendőrök nem tévedtek, Zsigmonddal hirtelen szívmegállás végzett. Olyan fiatal és erős volt, micsoda szörnyű tragédia, ésatöbbi. Efféle dolgokat sóhajtoztak a rokonok meg az ismerősök, átöleltek és biztosítottak a támogatásukról ebben a tragikus helyzetben. Én csak bólogattam és egyetlen szót sem szóltam a valahányadik kerületi lakásról, senkinek sem. 

 A temetést egy hónappal Zsigmond halála után tartottuk, sokan eljöttek. A búcsúbeszédek helyett a gyászolókra figyeltem, az arcokat fürkésztem, főleg a hátsó sorokban állókét. A nőt kerestem, akivel Zsigmond abba a lakásba járt, mert a szerető, gondoltam, nyilván eljön halott kedvesének sírjához, akit életében és holtában is kénytelen titokban tartani, és inkább elvegyül a temetésre érkezők között, úgy könnyebb észrevétlennek, könnyebb titokban maradni. Ha ott volt, hát valóban észrevétlen maradt, mert egyetlen gyanús nőszemélyt sem láttam a zokogó rokonok, lesújtott kollégák és ismerősök, maroknyi könnyező barát környékén. Mindenkit ismertem ott és róluk megmondtam volna, egyetlen pillantás elég lett volna a hazug szemükbe, hogy tudjam, ő az, vagy ő, vagy az ott. 

 

A temetés után az öcsém vitt haza. Felhívtam egy kávéra, de nem volt kedve hozzá meg valamilyen halaszthatatlan dolga is akadt, fáradtnak és zaklatottnak tűnt, azt mondta, hogy a nyakán lévő határidők miatt annyira feszült. Ilyen volt mindig, hebrencs, állandóan rohant. A temetés után tehát egyedül maradtam, de cseppet sem bántam, hogy Csaba nem akart vagy tudott feljönni, mert így minden figyelmemet és energiámat a teendőimre összpontosíthattam. Közben azon is elgondolkodtam, hogy mikortól nem szerettem már Zsigmondot, meg hogy szerettem-e őt valaha egyáltalán, úgy értem úgy igazán, ahogyan szeretni érdemes valaki mást. 

 

Zsigmond telefonját már aznap bekapcsoltam és átfésültem, amikor átvettem a személyes holmijait. A kódot ismertem, ő maga adta meg. Semmilyen használható nyomot nem találtam, csak néhány üzenetváltást a kollégáival, pár barátjával és az öcsémmel, meg millió céges emailt. Attól a nőtől egyetlen sort sem leltem sehol, sem fotót. Zsigmond közösségi profiljához azonban nem fértem hozzá, szükségem volt a jelszóra.  Azt írták, a hozzátartozók megkaphatják az elhunyt fiókjához a hozzáférést, csak be kell mutatni a halottit meg a rokoni kapcsolatot igazoló egyéb dokumentumokat. Elküldtem nekik mindent, öt nap múlva érkezett meg az engedély és a belépéshez szükséges tennivalók leírása. 

 

A csevegőpartnerei között aztán megtaláltam, akit kerestem, kétségtelenül ő volt az, Dr. W. Kornélia. Remek a lakás, köszönöm, írta neki Zsigmond úgy két évvel azelőtt, a köszönöm után még odabiggyesztett egy mosolyt is, amire a nő csak egy mosolygós-szívecskés képpel válaszolt. Hát persze, gyakorlatilag zéró kommunikáció, hogy ne legyen gyanús, és éppen emiatt voltam bizonyos abban, hogy Dr. W. Kornélia látta utoljára életben Zsigmondot, hogy aztán ugyanakkor végignézze a haláltusáját is, ami persze nagyon lesújthatta, az a látvány bizonyosan letaglózta, megcsavart a lelkében egy éles kést, de ez nekem kevés volt. Jogász, férjezett, két gyerek, szép család, szép fotók. Fekete hajú és kissé telt, ezt nem értettem, mert Zsigmond milliószor mondta, hogy az eredeti vörös, hamvas bőrű, vékony nők a gyengéi, hát tessék, itt voltam neki én, és erre pont egy ilyen sötét boszorkával feküdt össze. Igaz, az a nő remek kis lakást szerzett a kettejük pásztoróráihoz, az már valami, egy titkos hely, amelynek ebbéli minőségéről csak ők tudtak, oda vonultak vissza a szürkeség elől, a mindennapok elől, mert azok rémesek voltak velem, nyilván, egyébként minek is keveredne efféle komplikációba az ember. Akkor én azt gondoltam, hogy tönkreteszem Dr. W Kornélia idilljét, nekiláttam hát a folytatásnak.

 

A nő férjét könnyedén megtaláltam, s írtam neki egy rövid üzenetet. Csak a tényeket, semmi mellébeszélés, Üdvözlöm, elnézést a zavarásért, nem ismerjük egymást, Z. Alíz vagyok, Z. Zsigmond özvegye, azé a Z. Zsigmondé, akivel a maga felesége viszonyt folytatott, ráadásul éveken át, mígnem pár héttel ezelőtt az én Zsigmondom szíve szex közben megállt, gondoltam nem árt magának is tudnia erről, minden jót kívánok. Öt perc sem telt el, megérkezett a válasz, Találkozhatnánk, kérdezte a férfi, W. Zalán, én pedig megadtam neki a címemet és még annyit írtam, hogy Két óra múlva várom.

Forró fürdőt vettem, hajat szárítottam, merész fehérneműt és selyemköntöst húztam, aztán a fotelben ülve vártam, hogy megszólaljon a kaputelefon. Pontosan érkezett. Magas volt, frissen borotvált arca drága kölnitől illatozott, a tekintete pedig ijedten vibrált. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan szakít rám az idejéből..., hebegte W. Zalán, én pedig ledobtam a köntöst és csak annyit mondtam neki, hogy Bosszút akarok állni, szerintem magának sem fog ártani. Azután kézen fogtam, és magamra rántottam, rázuhantunk a kanapéra, én irányítottam, éppen úgy, ahogyan a filmekben is csinálják a határozott és öntudatos nők, W. Zalán pedig úgy megdugott, ahogyan Zsigmond sosem. Utána gyorsan felöltöztem és kimentem az erkélyre rágyújtani, W. Zalán meg jött utánam, mint egy pincsi, kérdezősködött, letegezett, hozzám ért, de elhessegettem és csak annyit mondtam neki, hogy Mindent leírtam az üzenetben, ami lényeges, menjen haza, és beszélgessen a feleségével. Utoljára azt kérdezte, szinte könyörögve, könnyeket is láttam a szemében, szóval azt kérdezte, hogy találkozhatunk-e még, de megmondtam neki kerekperec, hogy kizárt dolog, ennyi volt, az én bosszúm immár teljes, most már felőlem is nyugodhat Z. Zsigmond békében, W. Kornélia pedig cseppet sem érdekel, ő már legyen W. Zalán gondja. Miközben ezeket mondtam, hátat fordítottam neki és a folyó felé bámultam, feltartott jobb kezemből pedig szállt a cigarettám füstje felfelé, karcsú, tekergőző csíkokban, mint a filmeken. Akkor végre sarkon fordult és elment. Aznap este korán feküdtem és úgy aludtam, mint a tej.

 

 Másnap későn ébredtem és majdnem délig heverésztem az ágyban. A kaputelefon ugrasztott ki, egy női hang szólt bele, Jó napot, a vízórát kell leolvasnom, beengedtem, egy perccel később W. Kornélia állt az ajtóban. Rövid ideig némán álltunk egymással szemben, aztán belépett, sőt berontott a nő, tankként nyomult előre és eltaszigált a nappaliig, ott meg belelökött a fotelbe, ő maga pedig a kanapéra ült, és akkor végre megszólalt, Remélem, most boldog, hogy magára rántotta a férjemet, maga bolond, maga idióta, mert azt hitte, rájött a nagy titokra, de maga szart sem tud. Szart sem. A maga férjéhez soha nem volt úgy közöm, nem dugtunk, érti, és higgye csak el, magán kívül soha nem ért egyetlen nőhöz sem. Soha. Zsigmond nem, ő nem. Kapkodva vette a levegőt és egyre hangosabban beszélt, de nem mondhatom, hogy kiabált. Ami azt illeti, túlságosan nyugodt volt, zavarba ejtően nyugodt. Akik hazudnak, nem így szoktak viselkedni, én aztán felismerem az ilyesmit, gondoltam, s különben sem lett volna már semmi oka hazudni, azok után, amit W. Zalán meg én előző délután egymással műveltünk és amiről W. Kornélia minden bizonnyal tudomást szerzett, az összes mocskos részlettel tisztában volt. Tökéletesen összezavarodtam, s hebegve kérdeztem W. Kornéliától, hogy Akkor mégis kivel járt Zsigmond abba a valahányadik kerületi lakásba, amit ugye maga szerzett neki, ne is tagadja, láttam a levelezésüket, és akkor W. Kornélia rám nézett, a tekintetében a szánalom és a szomorúság elegyét láttam, azután felállt, kisimította a szoknyáján a ráncokat és elindult az ajtóhoz, de mielőtt kilépett még visszafordult és azt mondta, szinte suttogva, hogy Erről kérdezze meg az öccsét, majd hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, pár másodpercig még hallottam a cipősarkainak kopogását, majd az is elenyészett és már csak én maradtam a lakásban meg az a mondat, hogy erről kérdezzem meg az öcsémet. 

 

Csabát csak napokkal W. Kornélia látogatását követően sikerült elérnem. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy jöjjön végre fel, hiszen olyan régen beszélgettünk, mert persze nem akart jönni, de aztán ráripakodtam, hogy jön és kész, én majd főzök valamit és megiszunk egy üveg bort, mint két jó testvér. Akkor már pontosan tudtam, mit kellene majd felelnie a kérdéseimre, mivel alaposan tanulmányoztam az első alkalommal átugrott üzeneteket, melyeket Zsigmond és Csaba küldtek egymásnak az elmúlt évek során. 

 

Csabát a kanapéra ültettem, én meg ugyanúgy a fotelbe roskadtam, csak akkor, ott az öcsémmel szemben ülve lerúgtam a papucsomat és az államig húztam és átkaroltam a térdeimet, mert valamiféle védelemre volt szükségem azzal szemben, amit ki akartam húzni Csabából, azt akartam, hogy mondja ki azt, amit Zsigmond és ő egyszer sem írtak le egymásnak, de ott volt a sorok között, szinte kirajzolódott a szemeim előtt a szeretlek megannyi változatban és színben, de azt akartam, hogy Csaba mondja a szemembe, hogy Igen, nővérkém, Zsigmond és én, én és Zsigmond, minden igaz, szerelmes voltam belé, ő meg belém és azt kaptam ezért jutalmul, hogy végignézhettem az agóniáját, ami szerencsére rövid volt, nem szenvedett sokat, bár ez nagyon relatív, mert nem csak a halálban lehet szenvedni, hanem az életben is, ő már csak tudta, mi már csak tudtuk. 

Azt terveztem, hogy belenézek Csaba szemébe és megkérdezem tőle, hogy pontosan mióta tartott és pontosan mi történt abban a valahányadik kerületi lakásban, és akkor ő elmondja az igazságot, de Csaba megelőzött, Tudom, miről van szó, Kornélia felhívott, suttogta maga elé, Sajnálom, mindent sajnálok, tette még hozzá, majd továbbra is a cipője orrát bámulva hosszan hallgatott. Képtelen voltam megszólalni, pedig az a mélységesen sötét csend úgy kínzott, mint azelőtt még semmi. Abban a nagy csendben egyetlen pillanatra összeakadt a tekintetünk és én akkor megértettem, hogy ők ketten úgy szerették egymást, ahogyan valaki mást szeretni érdemes.

 

És én akkor egyszeriben zokogni kezdtem, Csaba meg odaszökellt hozzám és átölelt, én pedig ott a vállán elsirattam Zsigmondot, meg a W. házaspárt, meg az öcsémet és saját magamat is. Soha többet nem került szóba kettőnk között ez a dolog, mert testvérek vagyunk, s össze kell tartanunk. 

A lakást pár hónappal később eladtam, másik kerületbe költöztem, a valahányadik közelébe. A Zsigmonddal közösen vett bútorainktól megszabadultam, kivéve a kanapét. Csaba és én gyakran üldögélünk rajta a lábainkat felhúzva és arról beszélgetünk, hogy mindent egybevetve az élet mégis csak szép.

 

Így is történhetett volna. Lakhatnék máshol és jókat beszélgethetnénk, az öcsém és én, a kanapén kucorogva, bölcs mosollyal az arcunkon. Csakhogy én Csabát nem láttam és nem is beszéltem vele azóta, hogy azon a délutánon a kanapéra rogyva azt mondta, Tudom, miről van szó, és én akkor nem szóltam erre semmit, pedig a hallgatásba kishíján belepusztultam, mégsem tettem fel egyetlen kérdést sem a millióból, amik azóta is megválaszolatlanok és itt öklendeznek bennem. Képtelen voltam a megbocsájtásra, a gyűlölet győzedelmeskedett felettem, gyűlöltem Csabát, mert én nem őt, hanem Zsigmondot választottam magamnak, akár szerettem, akár nem, Csaba pedig, akit nem kértem magamnak, hanem nagyon is kéretlenül, sőt önkényesen keveredett mellém, akár csak a milliárdnyi testvér a világban, szóval Csaba elvette őt tőlem, hiába nem volt az enyém Zsigmond sosem, egyetlen pillanatra sem. 

 

Nem költöztem el, ugyanabban a lakásban élek, amelyikben Zsigmonddal is éltünk, a kanapé is ugyanott áll, tapodtat sem mozdult és végül is minden változatlan, már ami a lényeges dolgokat illeti. Nem vagyok magányosabb, mint azelőtt, és nincsenek válaszok sem. W. Kornélia és W. Zalán a történtek után nem sokkal elváltak, a házassággal együtt eltűntek a vidám családi fotók is, de már nem érdekel, mert mindent egybevetve nekem azért rosszabb.

 

Csabáról nem tudok semmit. Esténként a fotelben felhúzott lábakkal kuporgok és bejárati ajtót lesem. Azt várom, hogy valaki, például az öcsém, vagy Zsigmond, vagy W. Kornélia, vagy W. Zalán belépjen és leüljön velem szemben a kanapéra.  

2020. december 2.