Azaki és Nemazaki

Aznap délután már semmi dolgom nem volt, így Gézát invitáltam egy késői ebédre a belvárosba. A helyet én választottam, Gézának nem számított hova kell jönnie és mit lehet ott enni, ő csak örült, hogy végre tudok szánni rá egy kis időt. Évek óta nyaggatott a filmtervével, engem zeneszerzőként gondolt bevonni a közös munkába. Igazából a kedvem is éppen megfelelő volt egy efféle beszélgetéshez és kreatív együttgondolkodáshoz. És bármire kész is vagyok megesküdni, hogy nekem mindez csakugyan határozott szándékomban állt. Készültem a találkozóra, még pár zenei ötletet is vittem, amiket Géza lóbadzset krimijéhez skicceltem össze a forgatókönyv és az eddig leforgatott három jelenet alapján. Egészen okos filmecskének ígérkezik, csavarokkal és olyan úbazmeg! pillanatokkal. Nem csodálkozom, hogy berágott rám, amiért kábé félórával a megbeszélt időpont előtt – amikor én már ott ültem az étteremben – lemondtam a találkozónkat. Azt hazudtam neki, hogy szarul lettem, biztos a reggelivel rontottam el a gyomromat, totál kész vagyok, hamarosan bepótoljuk, ne haragudjon. Azt válaszolta, hogy ő is sajnálja és nincsen semmi baj, de éreztem, hogy neheztel rám. 

Kettőre beszéltük meg a találkozót, én meg már negyedre megérkeztem. Elég szeles és borongós volt az időjárás, ráadásul fojtogatóan párás is, mintha valami dunsztosüvegbe zárták volna a várost.  Belül választottam asztalt, éppen a bejárattal szemben, az utcára is jól ráláttam. Egy risztrettót és savasvizet kértem. A víz igazán jó választás volt, mert kávé éppen csak elment szódával. Vékonyka és rettentően kesernyés volt a főzet, szabályosan csücsörítenem kellett szürcsölgetés közben, annyira összehúzta a számat a sok csersav. Éppen így fintorogtam és csücsörítettem, amikor észrevettem, hogy odakintről valaki befelé kukucskál az étterembe, a feje szinte az üvegtáblának koppant, ahogy ide-oda forgatta, mintha csak keresne valakit. Egy lány volt az, húsz év körüli. Odabent égtek a lámpák, kint meg eléggé besötétedett a közelgő vihar miatt, így pont jól láthattuk egymást.  Hirtelen abbahagyta a pásztázást és egyenesen rám nézett, szó szerint megakadt rajtam a szeme. Tíz-tizenöt másodpercen át bámultuk így egymást, már kezdtem is zavarba jönni és inkább visszatértem a csücsörisztrettómhoz, amikor a bejárat felé indult. Miután belépett, mindenféle habozás nélkül egyenesen az asztalomhoz jött és leült velem szemben. A szemei könnyesek voltak, a sminkje is elkenődött, kivéve a rikítóan vörös rúzst, ami majdnem kiütötte a szememet. A fehér alapon pink virágokkal díszített Martens szinte világított a lábain, mert egyébként teljesen feketébe volt öltözve. Mindkét cimpájában fültágító karika, a karjai a vállától a csuklójáig sűrűn kivarrva, főleg rajzfilm- és képregényfigurákkal. Borzas, művészi gonddal összekócolt haja feketére volt festve, de kétlem, hogy az lenne az eredeti színe. Barna szemei és aprócska, fitos orra van, az orrcimpájába szintén lövetett valami strasszt. Azt hiszem, az ilyen lányokat szokás babaarcúnak nevezni, bár a szétfolyt fekete szemfesték és az egyéb elkenődött kencék miatt ez a lány talán kissé ijesztő volt babának. Úgy nézett ki, mint bármelyik kjúros vagy depeses csaj, mondjuk nyolcvannyolcban a Pecsa alternatív táncestjein vagy a Lyukban. Ezeken a helyeken elég volt tetszőleges irányban elhajítani egy követ, és bizonyosan eltalált egy efféle lányt vagy fiút. Én már csak tudom, egy voltam közülük. Persze ezen a lányon akadtak huszonegyedik századi fejlesztések is, így a fültágító vagy az orrba tűzött féldrágakő harminc-negyven évvel ezelőtt még kevésbé voltak elterjedtek, Martensra pedig keveseknek tellett akkoriban. Kissé összezavarodtam, de még mielőtt bármit mondhattam volna, ő szólalt meg elsőként. A hangja sírós volt, szinte reszketett. Dühösnek láttam, mintha úgy tartotta volna vissza magát a kitöréstől.

– Szóval te vagy az.... végre megtaláltalak... – Nyilvánvaló volt, hogy összekever valakivel. Életemben nem láttam még ezt a lányt, ezért valami olyasmit kellett volna mondanom neki, hogy ’nem ismerlek téged, sosem találkoztunk, tulajdonképpen ki a fene vagy és miért ülsz le az asztalomhoz?’ Ehelyett azonban más történt. Pár pillanattal korábbi zavarodottságom elillant és rögtön kedvem támadt egy kis játékhoz. Ez is csak úgy bevillant, mint általában az összes értelmetlen marhaság, ami eszembe szokott jutni. Faramuci szójáték állt össze a fejemben: gondolatban a lánynak a Missz Azaki nevet adtam, magamat pedig úgy hívtam: Miszter Nemazaki. Aztán már mondtam is a belépőmet.

– Nos, ez érdekes. Már ülsz, ezért nem mondom, hogy foglalj helyet. Már ha meg nem sértelek. Mesélj, csupa fül vagyok. – Erre egy ideig csak bámult maga elé, zavarban volt, nyilván nem efféle reakcióra számított.  Én máris jól szórakoztam. Hamarosan megszólalt.

– Na, akkor most itt vagyok, nézz meg jól.... Apuci.... – Az apucit odaköpte a végére, mintha valami undorító csúszómászó volna, ami fennakadt a torkán. Itt már csakugyan szólnom kellett volna, hogy na jó, elég lesz ebből, elnézést, csak tréfáltam, dehogy vagyok én a te apád, ne haragudj. De egyre jobban belemelegedtem a játékba, ezért folytattam. Missz Azaki akkor már le sem vette rólam a szemét. Igyekeztem nagyon döbbentnek tűnni. Kicsit még habogtam is.

– Hmm, ez eléggé... váratlanul ért. Biztos... biztos, hogy engem keresel? Nem tudok róla, hogy lenne még egy gyerekem. Ki vagy te? Még a nevedet sem mondtad, pedig úgy illett volna, hogy bemutatkozol, mielőtt lecsüccsensz az asztalomhoz. – Mialatt beszéltem, a telefonomról megüzentem Gézának, hogy épp otthon ülök a vécén és baromira sajnálom, amiért potyára berángattam a városba. Ismertem Gézát, tudtam, hogy azonnal sarkon fordul és hazakullog, egyedül nem jár sehova. A kislánnyal meg nem akartam túl goromba vagy ellenséges lenni, de egy kis értetlenkedés meg ejnye-bejnye azért belefért.  Meg persze az esemesezés Gézának, ami kábé annyira volt udvariatlan húzás részemről, mint a lány részéről a hívatlan letelepedés. Nem sokáig várt a válaszával, amit majdhogynem kiabálva zúdított rám.

– Hahaha! Tudod mi lett volna kurvára illendő? Hát az, ha nem hagyod anyámat a szarban, miután felcsináltad abban buliban! Az eléggé jó lett volna. De te leszartad anyut, pedig terhes lett velem, te meg hátat fordítottál mindkettőnknek! Ez talán illendő volt?! – Ekkor lépett az asztalhoz az egyik felszolgáló és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Nem akartam balhét, illetve még mindig szórakoztatónak találtam a szituációt, ezért megnyugtattam a srácot, Missz Azakit pedig arra biztattam, hogy rendeljen valamit magának.

– Ó, de nagyvonalú vagy! Most már tepersz, mi?! De nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! Ilyen olcsón nem rázol le! Egy vodkát lesz szíves, köszönöm.  – A piát rezzenéstelen arccal kérte ki, mintha mindennap ezt csinálná már jó ideje. A felszolgáló kérdőn nézett rám. – Az ifjú hölggyel a jelek szerint rokoni kapcsolatban állok, legalábbis ő ezt állítja, éppen ennek próbálunk utánajárni. Azt hiszem, megérdemli a vodkát.... nahát, a nevedet még mindig nem tudom, édes lányom! – Viccelődésemet nem különösebben értékelte, a pincérfiú pedig megilletődötten sietett el az italért. A lány a száját harapdálta és dühösen nézett rám, aztán már meg is mondta a nevét.

– Aliz, bazmeg.

– Elnézést, hogy?

– Aliz a nevem, apuciiii!! – Az apuci­t megint direkt hülyén mondta, mint amikor a kisgyerekek hisztiznek fagyiért. Az ajkát lebiggyesztette és kifejezetten pimaszul nézett rám. Ekkor már kezdett egy kicsit idegesíteni ez a szemtelen Missz Azaki, de még mindig érdekelt, hogy mi fog kisülni ebből a játékból.

– Nos, akkor mondd el végre, miért pont én? Miből gondolod, hogy én vagyok az apád? Egyáltalán, kicsoda az édesanyád, mi a neve? Talán nem is ismerem.

– Dehogynem ismered. Az anyám Palánky Gréta. Na, rémlik valami, Tibor? Vagy mondjam inkább, hogy Céklás úr? – Ekkor meghozták Aliz vodkáját, én meg hirtelen mintha megszédültem volna és egyszeriben nagyon szarul éreztem magamat.

Palánky Grétával a Zeneakadémián találkoztam, ő csellózott, én meg klasszikus zongorára jártam. A másodév elején Oleg rendezett egy óriási bulit a szülei törökbálinti házában, amikor a szülők elutaztak pár napra Münchenbe. Azon a bulin Grétával kissé összemelegedtünk, aztán Olegék jókora kertjének hátsó részében kötöttünk ki. Nem lett viszonyunk, akkor voltunk együtt egyetlen-egyszer, aztán nem is nagyon beszéltünk többé, nem is igazán láttam az akadémián, valahogy elkeveredtünk egymás mellől. Aztán pár héttel a Missz Azakival való találkozásom előtt Gréta bejelölt a fészbúkon és egy nagyon kedves üzenetet is írt mellé, meg is lepett vele. Onnantól egy ideig intenzíven kommunikáltunk a meszendzseren, szóba került a Zeneakadémia és az a törökbálinti éjszaka is. Ez utóbbival kapcsolatban okozta Gréta a második meglepetést. Azt írta, hogy ő szívesen folytatta volna, mert belém esett akkor este és csak arra várt, hogy én lépjek végre. Ilyen szívecskés izéket is rakott ennek az üzenetének a végére. Ezzel összezavart, mert én aztán sosem voltam Grétába szerelmes, csak egyszer összegabalyodtam vele a törökbálinti puszpángok sűrűjében. Gréta nagyjából az egész életét elmesélte, mindent elmondott a válásáról, a vadállat szicíliai exférjéről, az állandóan pénzt kunyeráló kamaszfiáról. Szabályosan elárasztott a nyűgjeivel. Ráadásul nagyon erősködött, hogy találkozzunk. ’Csak egy kávé, Tibor, olyan jó volna!’, de én hárítottam, mindig leráztam valahogy, aztán egyszer csak nem írt többet. Szándékosan nem kérdeztem rá, hogy megbántottam-e, inkább örültem, hogy végre nem zaklat többet, már kezdett nagyon fárasztó lenni és Ritának is feltűnt, hogy a megszokottnál sokkal gyakrabban gépelgetek a telefonomon. Szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést, csak pont úgy nézett, ahogy nem szeretem, ha néz.

Szóval Gréta nevének elhangzása után már egészen mást gondoltam Alizról, onnantól Missz Nemazakiról, aki ráadásul az nevemet is ismerte. Egyre rémültebb lettem, a játék véget ért és teljesen be voltam szarva. Mit mondok Ritának? Oké, nagyon régen történt, még Anti születése előtt, de akkor már házasok voltunk. Kezdtem felfogni, hogy ez a kjúros-szájberpank csaj alán valóban a lányom. Az arcát fürkésztem, kerestem az esetleges hasonlóságokat, aztán igyekeztem magyarázatot találni. Arra gondoltam, hogy ha ez az egész egyáltalán igaz, akkor Gréta talán azért titkolt engem mostanáig, azért nem mondta el a lányának Törökbálintot, mert nem akart volna az életembe rondítani. Bezzeg a lánya, sőt, talán a lányunk végül csak kiszedte belőle, hogy ki vitte hátra annak idején a puszpángokhoz, és hát nem védekeztünk, bassza meg. Totál kikészültem. Aztán meg hirtelen arra gondoltam, hogy ez az egész csak kamu, nem lehet igaz belőle egyetlen szó sem. Aliz a nevemet és az arcomat is ismerhette innen-onnan, nem mintha olyan nagy sztár lennék. Erélyesen szóltam neki vissza, igyekeztem fölényesnek és magabiztosnak tűnni.

– Hát ez nevetséges! Csak nem gondolod, hogy ideállítasz ezzel a röhejes baromsággal, bemondod a nevemet, én meg majd jól beveszem?! Édes kicsi csillagom, túl régóta vagyok én már fiatal az ilyesmihez, engem te nem tudsz átverni! – Azért igyekeztem visszafogni magam, nem akartam túl hangos sem lenni, mert ismertek azon a helyen, a szar kávéjuk ellenére gyakran jártam oda. Aliz szerencsére egészen higgadt maradt, bár amit ezután mondott, azzal megadta a kegyelemdöfést.

– Mit akarsz, mit mondjak el a családunkról? Esetleg azt, hogy a nevelőapámat Giuseppe-nek hívják és egy óriási fasz, vagy azt, hogy nem olyan régen költöztünk haza Catania-ból? Vagy mi a szart? Mit akarsz még tudni? A macskám nevét? Na, mondd csak! Kérdezz csak! Kérdezz! Sentiti libero di chiedere, papà! – Aliz elégedetten dőlt hátra én pedig úgy éreztem magam, mint egy széttaposott féreg. Kínos és a kelleténél hosszabb hallgatás következett. Pokolian éreztem magam és fel akartam ébredni ebből a borzasztó álomból.

– De miért...?  Anyád miért nem említett téged egyszer sem? Húsz év után épp a közelmúltban vette fel velem a kapcsolatot, és annyi mindent mesélt magáról meg a családjáról. Rólad miért nem beszélt? – Aliz nem sokat gondolkodott a válaszon.

– És mit gondolsz, miért keresett meg? Azt tervezte, hogy elmondja neked, szépen lassan beadagolja, te pedig majd rohansz nekünk segíteni. Na persze, mert így szokott ez menni…. Anyám egy lúzer, egy álmodozó. Azt mondta, hogy nem akar neked rosszat, nem akar ennyi év után csak úgy betoppanni az életedbe egy efféle meglepetéssel.  Azt mondogatta mindig, hogy végül is ő felejtett el téged tájékoztatni a fejleményekről. Anyám nem egy életrevaló nő, ez van, csak egy reménytelen álmodozó, mindig a fellegekben jár. Szóval muszáj volt nekem lépnem, különben kábé éhen döglünk. Mert az a pöcs mostohaapám nem küldi ám a pénzt, amit megígért. Amit meg anyám keres, az kifolyik a kezei közül. Az idióta öcsém rendszeresen kunyerál tőle, ő meg oda is adja neki szépen, hogy aztán Márk elbaszhassa az egészet a gémer haverjaival. Szóval pénzre van szükségünk. És mivel nagyon úgy néz ki, hogy te vagy az apám, most eljöttem, hogy tőled kérjek. – Aliz rezzenéstelen arccal mondta mindezt és közben szigorúan, ellentmondást nem tűrően nézett. Ekkor azt terveztem tőle megkérdezni – bár a választ sejtettem –, hogy mi történik, ha nem fizetek, illetve egy apasági tesztről is szerettem volna még beszélgetni. Utolsó rúgásaimnak szántam volna ezeket, de már nem került rájuk sor, mert Géza egyszer csak ott állt az asztal mellett.

Köpni-nyelni nem tudtam. És én még azt hittem, hogy az a délután már nem lehet rosszabb, de Gézának életében legelőször pont aznap kellett úgy döntenie, hogy mégsem fordul vissza, hanem eljön az étterembe. A szemeivel meg tudott volna ölni, szinte szikráztak, ahogy nekem támadt.

– Tibor bazdmeg, ezt nem hiszem el! Nekem azt mondtad, hogy otthon fosol, megy a kis hasikád, közben meg itt hetyegsz ezzel a .... az emóssal?! Mi a fészkes fa... – Itt beléfojtottam a szót, mert már kezdett közönségünk lenni. Eleve oda-odabámultak olykor az asztalunk felé a vendégek közül néhányan, de miután Géza telekürtölte az éttermet nemlétező hasmenésem részleteivel, egyre többen néztek minket meg súgtak össze az asztaluk fölött. 

– Ülj le, és mindent elmondok. Csak ne hangoskodj, kérlek. Ne haragudj rám, nem akartam hazudni, de hirtelen nem tudtam jobbat kitalálni.  A dolgok, hogy is mondjam, érdekesen alakultak. Hadd mutassam be Alizt. Most tudtam meg, hogy a lányom.  – Géza tátott szájjal hallgatta a Palánky Gréta és Céklás Tibor puszpángrománcában megfogant Aliz történetét. Mielőtt elkezdett volna kérdezősködni, megkértem Gézát, hogy üljön át egy másik asztalhoz, amíg én elrendezem Alizzal a dolgot. Későbbre ígértem neki magyarázatot. Rettenetesen kellemetlen volt az egész helyzet, tele voltam őrjítő gondolatokkal és a lehető leghamarabb véget akartam vetni ennek a rémálomnak. Megkérdeztem Aliztól, mennyit akar, mit csináljak, hogy végre békén hagyjon. Persze azt is megígértem neki, hogy fogjuk tartani a kapcsolatot és megkértem szépen, hogy ne teregesse ki a dolgot a feleségemnek. Ezt a részt kifejezetten élvezte, de nem mondott rá semmit, csak kért ötszázezret azzal, hogy később még jelentkezik, ’aztán majd meglátjuk’. Elrohantam vele a legközelebbi automatához és kivettem neki a pénzt. Az eső éppen akkor kezdett zuhogni, meg is áztunk rendesen. Az öt kilót még az automata kis fülkéjében eltette a hátizsákjába, majd egy gúnyos kösziapucival búcsúzott és már ott sem volt. Kiviharzott és hamar befordult a legközelebbi utcasarkon. Visszamentem az étterembe Gézához, a haragja addigra már elszállt és kíváncsian várta a részleteket. Nem volt semmi étvágyam, de ő kért egy sztéket. Elmondtam neki nagyjából az egész rémálmot. Rögtön azt kérdezte, hogy Grétával beszéltem-e már. És valóban, ez teljesen kiment a fejemből, pedig akár már akkor megpróbálhattam volna elérni, amikor Aliz még ott ült velem szemben. Mennyire magától értetődő lett volna és mekkora hülye voltam! Azonnal elküldtem a számomat Grétának és kértem, hogy sürgősen hívjon fel, mert nagyon fontos ügyben kell beszélnünk. Alig két perccel később már csörgött is. Gréta hangja csupa vidámság volt, amikor beleszólt a telefonba, talán azt gondolhatta, hogy végre elhívom kávézni, de ki kellett ábrándítanom. Miután végighallgatott, először hisztérikus kacagásban tört ki, aztán amikor egy kicsit megnyugodott csak annyit mondott, hogy ilyen remekül már rég szórakozott és ezért azt is megbocsájtja nekem, hogy még mindig csak hülyítem őt,  aztán egyből ki is nyomott. Még annál is szarabbul éreztem magam, mint addig, ekkor pedig a messzendzser pittyent egyet,  ismeretlen feladótól érkezett üzenet. Hckrgrl666. Grétának és nekem küldte, ennyi állt benne: ’Na, Anyuci és Apuci, sikerült megbeszélnetek? Kapiskáljátok már? Puszi, Alizka ;)’ Azt hittem, hogy megőrülök. Megmutattam Gézának is az üzenetet. Egy ideig nézegette, aztán ő is arra jutott, hogy alaposan át lettem baszva. Gréta hamarosan újból hívott, nyilván ő is elolvasta  Hckrgrl666 üzenetét és persze hisztériázni kezdett, hogy ki ez az Aliz, meg honnan tudja, hogy mi ketten miről beszéltünk a meszendzseren és hogyan csinálhattam én vele ezt, azok után! Teljesen elvesztettem a fejemet és üvöltözni kezdtem vele.  Gyerekes dolgokat vágtam a fejéhez, aztán szó szerint elküldtem a picsába és kinyomtam a francba. Azután még legalább egy tucatszor próbált hívni, de egyszer sem vettem fel. Abba az étterembe azóta sem mentem vissza, Grétával pedig kölcsönösen letiltottuk egymást minden fórumon.

Géza a minap átküldött egy linket azzal, hogy láttam-e már. Akkor olvastam először, pár nappal korábbi hír volt. Elkapták a hekker kiscsajt, valamilyen Vivien, huszonkét éves. Ilyen magamfajta, félig-meddig ismert, negyvenes fickókat pécézett ki magának, kémkedett utánuk, feltörte a fészbúkjukat meg a meszendzserüket, ha kellett, még figyelte is őket, aztán ha talált rajtuk valami fogást, akkor felkészült belőlük, rájuk repült és egy előzetesen alaposan kigondolt, személyre szabott kamusztorival megvezette őket, végül pedig különböző összegeket csalt ki tőlük. Úgy beszélek ezekről a lúzerekről, mintha nem lennék ott közöttük, pedig eléggé az élmezőnyben vagyok, nálam többet csak egy valaki adott neki. A zsaruk azt gyanítják, hogy akár több tucat károsultja is lehet Vivien akcióinak, de csak hárman tettek feljelentést. Várják a többi érintett jelentkezését is, de én aztán biztosan nem fogok erről beszélni senkinek, egyetlen szót sem. Remélem Rita sosem tudja meg. 

2020 május 12.