Krisztina, ha jól emlékszem

Kilencven vagy kilencvenegy kora őszén történt, már nem emlékszem pontosan, melyik évben. Ambrussal moziban voltunk aznap is, akkoriban viszonylag sok időt töltöttünk együtt. A mozizáson túlmenően kávézókban meg vendéglátóhelyeken lógtunk, ezek közül a legtöbbnek ma már nyoma sincs, némelyik viszont az eredeti nevén manapság újra nagy népszerűségnek örvend.  A gimnáziumban ugyanazon az évfolyamon két különböző osztályba jártunk, de némileg hasonszőrűek lévén, (mindkettőnket érdekelt a film és a zene, egy harmadik hasonszőrűvel közösen zenekarunk is volt egy rövid ideig) inkább előbb, mint utóbb szükségszerűen egymás közelébe keveredtünk. Ambrusnak egészen hosszú haja volt, emiatt mindig is olyannak láttam őt, amilyennek egy művészt elképzel az ember. Emlékszem, akkoriban magamnak is szerettem volna olyan hosszú frizurát, olyan művészeset, de anyai nagyapámtól örökölt korai kopaszodásom ezt megakadályozta. Papától nem csak a kopaszságot, hanem számos – akkori szemmel – remek ruhadarabot is kaptam, ezek közül egy régi angol gabardinkabát volt a kedvencem. Bizonyosan Angliában készült, jól emlékszem a bélésbe varrt címkére, amire az volt ráhímezve, hogy Made in England.  Szürke volt, de nem közönséges szürke, hanem színjátszós; zöldes és rózsaszínes árnyalatok is megjelentek benne, ha a megfelelő szögből néztük vagy másképpen esett rá a fény. Eltüntethetetlen ázottkutya szagával együtt imádtam, leginkább azért, mert azon az egyetlen a fotón, amit az akkori legkedvencebb zenekaromról egyszer láttam valami külföldi magazinban, a négy fiatalember nagyon hasonló kabátokat viselt. Aznap is az a kabát volt rajtam, erre nem nehéz emlékeznem, mivel akkoriban az volt a kabátom.  

Szóval kilencven vagy kilencvenegy szeptemberében (így vagy úgy, a középiskolás éveink még nagyon közel voltak, még nehezünkre esett őket elengedni, egyfajta átmenetben voltunk a fiú és a férfiszerű fiatalember között) Ambrussal elmentünk moziba. Néhány nappal ezelőttig egyáltalán nem emlékeztem, hogy melyik filmet láttuk, de arra igen, hogy a Vörösmartyban voltunk az Üllői út legelején (amit nem sokkal azelőttig még Vöröshadsereg útjának neveztek, jó ideig a régi és az új utcanevek is ki voltak táblázva szerte a városban), a Kálvin térnél. Általában jól vissza tudom idézni, hogy Budapest melyik mozijában melyik filmeket láttam akkoriban (nyolcvannyolc és kábé kilencvenkettő között), a buszjegyméretű mozijegyeket is éveken át megőriztem, a hátoldalukra pedig ráírtam a film címét és pár szót arról, hogy mit gondoltam a filmről; „zseniális, nem volt rossz, borzasztó, csalódás, hatodszor is remek” – ilyen és hasonló emlékeztetőket körmöltem az aprócska cetlikre, amikre egyébként a mozi nevét, az előadás dátumát és az ülőhely koordinátáit nyomtatták vagy pecsételték. A mozijegygyűjteményem már réges-régen elveszett, helyesebben mondva egy ponton jelentéktelenné vált számomra, mint akkoriban, az átmenet idején annyi minden más is; játékok, könyvek, amik dobozokba, azok meg idővel a padlásra vagy a pincébe kerültek, a helyükre pedig új prioritások, feladatok, szenvedélyek érkeztek. Hosszú időn át szerettem volna tudni, mit néztünk meg aznap, Ambrus és én, de azok a mozijegyek is végleg eltűntek. Azért érdekelt volna, mert feltételezem, hogy a filmnek talán lehetett valami köze ahhoz, ahogyan az események azon az esetén és éjszakán alakultak.  Azt gondoltam, hogy a film esetleg befolyásolta a hangulatunkat és viselkedésünket. Úgy kezdődött, hogy a Kálvin téri metróaluljárón keresztül a Kecskeméti utca felé  haladtunk és szó szerint beleütköztünk abba a lányba.  

Az arca csupa vér volt, friss sebhelyek borították, a ruhája tépett és piszkos, bizonytalanul járt, inkább támolygott, közben zokogva kiáltozott segítségért. Nem emlékszem merről jött, egyszer csak ott volt az orrunk előtt. Sétálgattak még néhányan az aluljáróban rajtunk kívül, de mindenki haladt tovább, hiszen mi már ott voltunk. Szemlélőként a leggyakrabban így teszünk: ha nem muszáj, mert más már megkapta a beavatkozás lehetőségét, akkor mi nem fogunk beavatkozni. Pár hete, amikor az ötvenhatos villamoson utaztam és szemtanúja voltam egy hatvanas férfi szívrohamának,  mások közelebb voltak hozzá, és azok a mások a segítségére is siettek. De akkor régen, ott a Kálvin tér alujárójában mi voltunk a legközelebb, szó szerint testközelben, és egyikünkben sem merült fel, hogy nem fogunk segíteni annak az összevert lánynak. 

A sírástól nehezen értettük, de annyit ki tudtunk hámozni, hogy a volt pasijával találkozott, akinek enyhén szólva nem tetszett, hogy a lánynak időközben új barátja lett. A fickó lakására ment fel a Kálvinhoz közel, hogy megbeszélje vele a szakítást. Akkor még nem volt világos, hogy pontosan hogyan zajlott a dolog, mit volt a sorrend; szakított a férfival, majd jött az új szerelem, vagy azért szakított, mert jött valaki jobb, és itt a jobbság talán szó szerint értelmezhető, amennyiben a régi fickó verekedős volt, az új pedig valószínűleg nem az. Mert a régi, az előző pasija agyba-főbe verte azt a lányt, akinek úgy kellett kimenekülnie a lakásból, nem is emlékezett rá, hogyan került az aluljáróba, mindenesetre még akkor is reszketett, amikor karon fogtuk és eldöntöttük, hogy arrébb megyünk vele, ki az utcára és keresünk valami helyet, ahol megnyugodhat és összeszedheti magát egy kicsit. Nagyon félt, hogy a fickó esetleg megkeresi és újból bántani fogja. Az antikváriumok oldalán mentünk fel, ott, ahol az a nagy szálloda van a Kecskeméti elejénél, azelőtt nem olyan sokkal adták át. Az Astoria felé indultunk el. Az első presszóban azt mondta a pultos, hogy hozzájuk ne vigyünk sebesülteket, menjünk inkább a balesetire vagy a rendőrségre. A következő helyen más taktikát választottunk, előőrsként bementem megérdeklődni, hogy van-e kifogásuk az ellen, hogy egy összevert fiatal nőt behozzunk oda. Megértőek voltak, az egyik hátsó asztalnál ültünk le, a felszolgálótól kaptunk papírzsebkendőket meg törülközőt, hoztak vizet is a lánynak, aki hamarosan a mosdóba ment, hogy kicsit rendbe szedje magát. Miután kettesben maradtunk, Ambrus közelebb hajolt hozzám az asztal fölött és egészen halkan, hogy rajtunk kívül más ne hallhassa meg, ezt mondta: „Megkeressük azt a rohadékot és nagyon megverjük. Benne vagy?” Először meghökkentem és talán meg is ijedtem, ugyanakkor bennem is fortyogtak az indulatok és ami azt illeti, kedvem is volt egy kis igazságszolgáltatáshoz, bár valójában nem is ismertük az igazságot, legalábbis nem teljes egészében. Annyit tudtunk, amit a lány elmondott. Ami persze felháborító és vérlázító volt. Bosszúszomjas hangulatba kerültünk, pedig nem mi voltunk az áldozatok, sem az áldozat hozzátartozói. Mindenesetre bizonytalan voltam abban, mi is lenne Ambrus felvetésére a helyes válasz. „Hogy érted? Az exét akarod megverni? Szerinted ez jó ötlet?” Ambrus kissé csalódottan nézett rám, nyilván nagyobb lelkesedésre számított. „Valamit mindenképpen tennünk kell. Nem hagyhatjuk ezt a dolgot annyiban. Széjjelverte az arcát, bazdmeg! Az a minimum, hogy ő is kap néhányat a pofájára. Persze ha nem akarod, ha félsz, akkor majd megyek egyedül, aztán majd lesz valahogy.” Ambrus pontosan tudta, hogyan billentsen át engem a habozásból, a bizonytalanságból az elhatározásba, a cinkosságba. „Rendben, csináljuk. De kitalálunk valami másféle büntetést. Nézzél már magunkra.” Egyikünk sem volt kifejezetten erős vagy izmos, ami azt illeti, inkább nyüzügék voltunk. „Hm, igazad van, nem kéne verekednünk. Arra nem vagyunk eléggé felkészülve, nincsen hozzá kellő kompetenciánk. Meg ne süllyedjünk mi is ilyen mélyre, igaz? Van valami ötleted?” „Még nincsen, de gondolkodom. Tedd ezt te is, amíg itt vagyunk vele, aztán majd megbeszéljük, ha őt biztonságban elengedtük vagy elhelyeztük.” „Oké, akkor így lesz. A fickó nevét és címét mindenesetre meg kell tudnunk.” Ambrus teljesen elégedettnek és izgatottnak tűnt, a szeme is csillogott. Hátradőlt a kényelmetlen széken, előhúzott az asztalra kitett százhúszas St. Moritz piros-arany puhacsomagjából egy szálat és rágyújtott. Ilyet és még százféle más cigarettát is árultak akkoriban több helyen a városban. Én a Madách tér melletti árkádos részt kedveltem a Károly körúton, ott aztán roskadoztak az árusok asztalai a kizárólag szürkeimportban behozott dohányárutól, de szinte bármelyik nagyobb aluljáróban is lehetett cigit venni; a kínaiak minőségi amerikai és nyugat-európai márkákat, a románok és az erdélyiek pedig az elszívhatatlan, de a fizetés előtti utolsó napokban mégis elszívott szűrőtlen Carpatit árulták. Utóbbit állítólag a román dohánygyárakban, a műszakok végén a padlóról összekotort szeméttel töltötték rendes dohány helyett, a szálaknak semmilyen tartása nem volt, egyszer fanyalodtam rá, de az első slukkal az összes dohányt is beszívtam a számba, rohadt szar volt. Ezért inkább nem cigiztem hó végén, ha nem jutott pénzem normális cigarettára. A minőségi cuccok nyolcvan-száz forintba, kerültek a Carpati csomagjáért pedig tíz-tizenöt forintot kértek. A teljesen barna színű, és ezért leginkább karcsú szivarkára emlékeztető St. Moritz ára meg talán százhúsz volt, milliméterenként egy forint. Én is kértem Ambrustól egy szálat, még bőven füstöltünk, amikor a lány visszajött az asztalhoz. Lemosta magáról a vért, de a sebek, véraláfutások, és a pofonoktól felduzzadt ajkai miatt továbbra is ijesztő volt a külseje, amin szakadt és vérfoltos, a verekedés majd menekülés közben bepiszkolódott ruházata sem javított. Emlékszem, világos farmernadrágján és ugyanolyan színű farmerdzsekijén is voltak elkenődött vérfoltok meg vércseppek. Annyira össze volt verve az arca, hogy képtelenség volt eldönteni, egyébként szép volt-e az az arc. Szörnyen elbántak vele, talán az orra is eltört, de ebben nem vagyok biztos, túl sok sebhely borította az arcát. Annyit azért lehetett látni, hogy pár évvel fiatalabbak voltunk tőle, ő húsz-huszonkettő lehetett. A sok sírástól, ijedtségtől és félelemtől még mindig hüppögött és reszketett kissé, de már eléggé nyugodt volt ahhoz, hogy elmesélhesse a története másik felét, az új szerelmét is. A másik férfit az egyetemen ismerte meg, ahol a lány hallgató, a férfi pedig oktató volt akkoriban. Az expasiját ugyancsak a bölcsészkarról ismerte, ahol csoporttársak voltak. Az új szerelme tanította az exet is, olykor szórakozni is eljártak együtt, olyankor a tanár, aki legalább tizenöt évvel volt idősebb a lánynál, a feleségét is magával vitte, akinél ugyancsak idősebb volt úgy tíz évvel. Mint megtudtuk, az a nő is tanítványa volt a régészeten, aztán az egyik ásatáson összemelegedtek, a nő hamarosan teherbe esett, a tanár úr pedig elvette feleségül. A gyerek akkor múlt hároméves és az összevert lány szerint ’nagyon aranyos’ kisfiú volt, már ő is találkozott vele. Azt is mondta, hogy a tanár el fog válni és vele kezd új életet, mert ő az igazi számára. Végül megtudtuk azt is, hogy aznap estére a Kálvin térre beszélt meg vele találkozót. Úgy számolt, hogy felmegy az exe lakására, ahol néhány nappal azelőttig együtt laktak, megbeszéli vele a szakítást, összepakolja néhány fontosabb holmiját, majd barátságban elválnak és pont időben érkezik a Kálvinra. Az expasival a tervezettnél rövidebbre, egyúttal sokkal durvábbra sikeredett a beszélgetés, melyről elmenekülve egyenesen belénk ütközött. Amikor idáig jutott a lány a történetben, még nagyjából tíz perc volt hátra a találkozóig. „Nem mehetek oda hozzá így, ebben az állapotban. Szörnyen nézek ki, biztos meg fog utálni, annyira csúnya lettem. A lábaim is remegnek még.” Ismét sírni kezdett, adtam neki egy papírzsebkendőt. „Megtenné valamelyikőtök, hogy odamegy és felkészíti kicsit Árpádot? Olyan magas lehet, mint te, csak még tőled is soványabb és vöröses haja van, elég hosszú. Általában zakót hord. Szemüveges. Jaj istenem, ez olyan kellemetlen! Ne haragudjatok.”  A soványabbnál Ambrusra mutatott, aztán megint elsírta magát, én pedig azzal igyekeztem vigasztalni, hogy elmegyek helyette ’követségbe’ és idehozom Árpádot, akit igyekezni fogok felkészíteni a várható látványra és úgy általában az egész helyzetre. Mintegy mellesleg feltettem neki egy kérdést is. „Mi a neve az exednek? Csak a teljesség kedvéért kérdezem, meg esetleg Árpád is gyanakodhat, hogy át akarom verni egy kitalált történettel.” „Á, biztosan nem gyanakodna, ő nem ilyen. Talán túl jó ember is. Az exem neve egyébként Igor.” Ekkor eszembe jutott valami, amit persze nem egyeztethettem Ambrussal, viszont éppen neki készültem feladatot adni. Úgy voltam ezzel, hogy eredendően az ő ötlete volt Igor megbüntetése, ezért semmiféle kifogása nem lehetett az ellen, hogy valamit tennie is kell ebben az ügyben azon túl, hogy kitalálta ezt a dolgot. Nem mellesleg Ambrus az ő lehengerlő stílusával mindig sikeres volt, úgy gondoltam, hogy neki könnyebben fog menni, mint nekem ment volna. Ezzel együtt az első lépéseket megtettem én. „Figyelj, ezt nem hagyhatod annyiban. Igort fel kell jelentened a rendőrségen. Mi van, ha megkeres és újra bántani fog? Esetleg rosszabb is történhet.” „Nem, semmi ilyesmit nem akarok! Árpáddal majd megoldjuk.” „Árpád ebben nem fog tudni segíteni. Most mondtad, hogy túl jó ember. Igor viszont nem túl jó ember, csak rád kell nézni. Igor egy vadállat! Ha összereszted őt és Árpádot, abból semmi jó nem fog származni. Ezt érdemes lenne a hatóságokra bízni.   De mi is segíthetünk neked, mert te most nem vagy túl jól, mielőbb látnia kell egy orvosnak. Tanúként mi is tehetünk feljelentést Igor ellen.” Fogalmam sem volt, hogy ez utóbbi igaz-e, hiszen nem láttuk sem a veszekedést, sem a verést, ezért szemtanúk bizonyosan nem voltunk, legfeljebb a verés elsődleges következményeit figyelhettük meg alaposan, de igyekeztem meggyőzőnek tűnni. „No, már indulnom is kell Árpád elé, két perc múlva nyolc. Amíg visszaérünk, Ambrussal beszéld meg ezt a dolgot. Tényleg nagyon szívesen segítünk neked.” Mielőtt kimentem az utcára, hogy megkeressem Árpádot a Kálvin téri aluljáróban, sokatmondóan Ambrusra pillantottam. Továbbra is izgatottnak láttam, nem úgy tűnt, mintha dühös volna. 

Szándékosan lassan lépkedtem az aluljáró felé, nem akartam én várni Árpádra. Azt akartam, hogy már ott ácsorogjon az előtt a rémes vörösmárvány dombormű előtt, amelyikhez a szerelmével megbeszélték a találkát. Erre a műalkotásra pillantva nekem mindig ugyanaz a régi és eléggé lejárt szavatosságú vicc jut eszembe, aminek az a poénja, hogy „de hát maga mutogat nekem mindig pinákat”. Azt már csak sok évvel később vettem észre, hogy az alkotó egy macskát is belekomponált az emlékműbe. Aznap este Árpád pont úgy állt az emlékmű előtt, hogy eltakarta a macskát, aminek létezéséről akkor még nem is tudtam. Egy virágcsokrot tartott a jobb kezében, azt a karját lefelé lógatta, a virágok így az aluljáró járólapjait bámulták, ha jól emlékszem, margaréták voltak, a bal kezét meg sötétzöld kordbársony nadrágja zsebébe csúsztatta. A zakója tyúklábmintás volt, aranybarna, homokszín és bordó színekre emlékszem, elég bizarr látvány volt, de valószínűleg ugyanolyan nagy becsben tartotta azt a ruhadarabot, mint én a gabardinkabátomat, mert büszkén feszített benne, ahogy várta ott a szerelmét, akiért elhagyni készült a feleségét. Ilyen zakókat és más értelmiségi vagy alternatív ruhaféléket az akkoriban már sokfelé üzemelő turkálókban lehetett találni, én is vettem pár évvel azelőtt egy ilyen boltban ezt-azt, utóbb kiderült, hogy női nadrágok és blúzok voltak, de legalább az alternatívságukhoz nem fért kétség.  Árpád valóban nagyon vékony volt, még Ambrushoz képest is, a külsejét jól írta le a kedvese. Vöröses-szőke haját hátul copfban fogta össze, drótkeretes Lennon-szemüveget viselt, a lábán velúr bőrcipő, kissé hegyesedő orrú, Ambrusnak is volt hasonló, ezt is olyan művészesnek gondoltam. Árpád meglepődött, amikor odaléptem hozzá és megszólítottam. „Szia, ugye te vagy Árpád?” „Igen, Árpád vagyok, de te honnan tudod? Ismerjük egymást?” „Nem, elnézést, hogy így ismeretlenül szólítalak meg, de történt egy kis baj. A barátnődet Igor nagyon megverte.” „Úristen! Mikor... és... az a rohadék... és hol van most?....úristen...” Árpád a virágcsokrot szinte megfojtotta, olyan görcsösen kezdte szorongatni, akkor már két kézzel. „Ezért vagyok itt, hogy elvigyelek hozzá. Egyelőre nincs olyan állapotban, hogy ki akarjon onnan merészkedni. Próbálj felkészülni, elég megrázó látvány. Egy közeli presszóban van a barátommal, itt az aluljáróban sétáltunk éppen, amikor belénk ütközött, utána vittük el a presszóba.” Árpád sietősen követett, ezúttal már a szokásos ’gyorslépésemmel’ haladtam, hamar odaértünk a presszóhoz. Odabent azonnal egymás nyakába borultak, a lány csak sírt, úgy láttam, hogy Árpád zöld szemei is könnyesek, de igyekezett erősnek látszani és teljes védelmi potenciáljával átkarolni a sírástól újból erősen reszkető szerelmét. Még egy rövid ideig maradtunk, aztán elköszöntünk. Hálálkodtak a segítségünkért, a lány külön megköszönt mindent Ambrusnak. Alig vártam, hogy kint megkérdezhessem, miről beszéltek, mit tudott meg, amíg én Árpádért voltam. 

„Mindent tudok, indulhatunk is Igorhoz. Itt lakik a Bródyban.” Ambrus hatékonyága nem okozott csalódást. „No, ezek szerint elmondta. Nehéz volt kiszedni belőle?” „Nem mondanám, úgymond szépen ’megágyaztál’ a folytatásnak, így annyira nem volt nehéz. Azt mondtam neki, hogy apám ismer valami nagykutyát a rendőrségen, és ha nem akar a fickó ellen feljelentést tenni, akkor elintézhető egy ilyen baráti látogatás annál az Igor gyereknél; kimegy két járőr és kicsit rápirítanak a fiúra. Azt is mondtam, hogy mostanában kísérleteznek ilyen eltérítő módszerekkel, hogy csökkentsék a börtönök terhelését. Nagyon úgy tűnik, hogy elhitte, mert végül – miután megígértem neki, hogy nem teszünk mi sem feljelentést, és ez nem is volt hazugság – elárulta Igor címét. Emelettel, ajtóval. Menjünk is, mielőtt meggondoljuk magunkat.” „Várj már egy kicsit! És mégis mit fogunk csinálni? Vagy te már kitaláltál valamit? Nekem egyelőre nem jutott eszembe semmi használható.” Még korábban, amikor a presszóban beszélgettünk a büntetésről azt gondoltam, hogy adunk magunknak legalább pár napot a haditerv kidolgozására. De abban is volt valami, amit Ambrus mondott; ha várunk, akár el is illanhat a bosszúvágyunk, ami ugyanakkor számomra szintén elfogadható opció lett volna. De azt is tudtam, hogy ha Ambrus kigondolt valami használható stratégiát és azonnal akcióba akar lépni, akkor nem fogok ellenkezni, mert az efféle beavatkozás lehetősége engem is izgatott. Ambrus pedig magabiztosan mosolygott. „Bizony, kitaláltam valamit. Induljunk és menjünk kerülővel, hogy legyen időm mindent elmondani neked. Vegyél egy szálat.” Nálam is volt cigaretta, a klasszikus, bordó csomagos szűrőtlen Pall Mall-t szívtam akkoriban, de elfogadtam Ambrustól a St. Moritz-ot, hogy nagyjából ugyanannyi ideig tartson mindkettőnknél a cigi.

Ambrus egészen gonosz dolgot eszelt ki. Amikor odaértünk a megadott házszámhoz, megint elővette a St.Moritzot. „Még egy szál, és utána felmegyünk, oké?” Jó hatperces cigi volt, volt időnk végiggondolni minden lépést, nem mintha olyan komplex lett volna a terv. Akkor elég ütősnek tűnt, jó leckének azért, amit Igor művelt azzal a lánnyal.  A kapun nem volt biztonsági zár és nem is tartották bezárva, gond nélkül bejutottunk az udvarra, aztán a lépcsőházhoz. A negyedik emeleten volt a lakás, de nem használtuk a liftet, abban kellemetlenebb lett volna bárkivel is összefutni. A lépcsőházban nem találkoztunk senkivel. A gangon a hatos lakás ajtaja előtt még fújtunk egyet. „És mikor valljuk be, hogy kamu az egész?” Ambrus tűnődött pár pillanatig, aztán megvonta a vállát. „Mittudomén, majd megérezzük, vagy meglátjuk.” Csengettem. Látszólag nem volt odabent mozgás, fényt sem gyújtott senki. Megint megnyomtam a csengőt, ezúttal sokkal hosszabban, szinte rátenyereltem. „Ez az! Legyünk teljesen feldúltak, nyomjad!” Ambrus az öklével dörömbölt az ajtón. Ekkor felkapcsolták odabent a villanyt, az ajtó és a mellette lévő ablak a konyhára néztek, az ablakon keresztül láttuk, hogy egy pizsamás alak közeledik bizonytalan léptekkel az ajtó felé, amit hamarosan ki is nyitott. „Hát ti kik vagytok és mi a szart akartok?” „Te vagy Igor?” Ambrus és én szinte egyszerre szegeztük neki a kérdést. „Na mi a fasz, még ismertek is?” Igor nem volt tőlünk magasabb, de jóval erősebbnek tűnt nálunk, jót ötlet volt a verés helyett mással érkeznünk. A kezeit figyeltem, a verés nyomait kerestem rajtuk, de nem láttam semmi különöset. A jobb kezében egy majdnem kiürült vodkásüveget szorongatott. Göndör fekete haja és erős, oroszos arccsontjai voltak, később megtudtam, hogy nem véletlenül volt orosz keresztneve, ez az arcformáját is megmagyarázta. A szemein úgy láttam, hogy ő is sírt, legalábbis elég vörösek voltak.  „Na, mondjátok már bazdmeg, mi a faszt akartok itt???” A mondat második felét már üvöltötte, aztán meghúzta az üveget, ami ekkor ürült ki teljesen. Én kezdtem. „Rossz hírünk van barátnőddel kapcsolatban.” Igor ekkor kijjebb jött és hadonászni kezdett az üveggel. „Milyen rossz hír bazdmeg, milyen barátnő bazdmeg, elment az a hülye kurva a régész professzor ficsúrjához, mert a régészhallgató nem jó neki bazdmeg, hiába szeretem úgy, hogy ölni tudnék érte!” Ezt is üvöltve mondta, néhány lakásban fények gyúltak és függönyöket húztak félre. Ahogy emlékszem, nem láthatta az arcunkat senki. Kicsit hátrébb léptünk, aztán Ambrus folytatta. „Miután szarrá verted a barátnődet, össze-vissza rohangált a környéken, véresen és teljesen kétségbeesve. A Kálvin téren az aluljáróban ütköztünk bele. Összefüggéstelenül beszélt, téged emlegetett. Azt mondta, hogy tönkretetted őt, neki nincsen így tovább. Mielőtt felszaladt az utcára arra kért minket, hogy jöjjünk el ide hozzád, és meséljük el neked, mit csinált. „Na és vajon mit csinált, na miiiit bazdmeg!?” „Átfutott az úttesten és beugrott a negyvenkilences villamos alá. Igor, a barátnőd meghalt és te üldözted a halálba. Erre kért meg minket, hogy ezt mondjuk el neked.” Miután ezt végighallgatta, Igor egyetlen szót sem szólt, csak egy ideig nézett maga elé üveges tekintettel. Aztán visszament a lakásba, kulcsra zárta az ajtót és elindult a konyhából nyíló szoba felé. A villanyt nem kapcsolta le a konyhában, így láttuk, hogy annak is becsukta az ajtaját. „Na nehogy már ennyire leszarja!” Ambrus egyszerre csöngetett és dörömbölt. „Abba kéne már hagyni ezt!” Egy nő kiáltott át a gang túlsó oldaláról. „Húzzunk innen, Igor most biztos gondolkozik a történteken.” Ambrus belátta, hogy nem érdemes tovább maradnunk, kezdett nagy lenni a közönség. „Igazad van, hadd gondolkozzon. Végül nem is tudtuk elmondani neki, hogy csak tréfáltunk. Így járt a hülyegyerek.”  

Amikor kiléptünk az utcára, kiabáló, sikoltozó és rohangáló emberek voltak mindenütt. Néhány körülálltak valamit két parkoló autó között, az úttest szélén,  a járda és az úttest találkozásánál, ahol a szegélykő van. Közelebb mentünk, hogy megnézhessük, mi történt. A két autó elég közel parkolt egymáshoz, legfeljebb ötven-hatvan centi volt az egyik eleje és a másik hátulja között. Igor élettelen teste abban a keskeny résben hevert vagy inkább lógott, rendellenes pózban, teljesen kicsavarodva. Nem sok vérre emlékszem, talán az autók felfogták valamennyire a zuhanást, ha nem is annyira, hogy megmentsék Igort. Nem tudtam sokáig nézni, mert hánynom kellett, éppen csak hogy elértem a ház faláig, annak a tövébe okádtam. Ambrus meg sem moccant, és olyan rémülettel a szemében bámulta Igor holttestét, amilyen rémületet én soha senki másnak a szemében nem láttam, sem azelőtt, sem azóta. Színészek sem tudnák azt a rémületet eljátszani, szerintem még a legjobbak sem.  Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak egyszerűen elsétáltunk onnan. Nem tudom hány órán át mászkáltunk üresen, megsemmisülten és mindenféle cél nélkül a városban. Nem emlékszem útvonalakra, csak arra, hogy végtelenül hosszú ideig tartott és ezalatt egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Közös pokoljárásunk végállomása a Moszkva tér volt, úgy éreztem, ha még egy lépést kell így megtennem, el fogok pusztulni. Ambrushoz fordultam. „Én most hazamegyek. Majd beszélünk.” Ezután sosem kerestem őt, egészen ma reggelig.

A teljes neve Volkov Igor volt,  orosz diplomataszülők gyermeke, de már Magyarországon született, a szülők még bőven az előző rendszer idején érkeztek az országba, ügyesen helyezkedtek és átmentették magukat a rendszerváltozás utáni időkre.  A bulvárlapok valamelyike mindezt kinyomozta és nyilvánosságra hozta. A Kálvin teret éveken át igyekeztem teljesen elkerülni. Rettegtem attól, hogy összefutok azzal a lánnyal, leginkább attól, hogy ő ismer fel engem, mert én legfeljebb ugyanazokkal a sebesülésekkel és véresen ismerhettem volna őt fel. Volt néhány üzlet a Kálvin környékén, amiket rendszeresen látogattam, például egy lemezbolt, ahonnan sok-sok bakelitet kölcsönöztem és vettem át kazettára. Onnantól sosem mentem oda többet, inkább kerestem egy másik boltot teljesen máshol. Sok évvel később az utcán összetalálkoztam a régi lemezbolt tulajdonosával, nagyon megöregedett, de megismertem, ő is engem. Kérdezte, miért nem mentem többször annak idején. Valami banális hazugságot mondtam, talán azt, hogy elköltöztem. A Vörösmartyban sem néztem meg több filmet. Ambrussal messze laktunk egymástól, ő a budai oldalon, én ideát, így attól nem kellett félnem, hogy vele véletlenül összeakadok a környékemen, neki sem kellett hasonlótól tartania a saját környékén. Ahogy tudom, ő sokat élt külföldön, nem sokkal az eset után kiment New York-ba és menő lakberendező lett belőle. Pár évvel ezelőtt üzenetet kaptam Ambrustól. Fogalmam sincs, honnan vagy kitől tudta meg számomat. „Ha gondolod, hívj fel.” Ezután lecseréltem a számomat, nem akartam soha többé hallani felőle. Az ő számát viszont valamiért feljegyeztem és ma reggel felhívtam. Két dolog nem hagyott nyugodni azóta, hogy a napokban a Kálvin téri aluljáróban a vörösmárvány emlékmű előtt egy fiatal fiúra lettem figyelmes, virágcsokorral a kezében várt valakire, legalábbis az örömteli várakozás jeleit láttam rajta, ahogy igazgatta a ruháját és a haját, és ahogy időnként a mobilja kijelzőjére pillantott, hátha írt a kedvese. Erről az egészről eszembe jutott az a nap, visszaemlékeztem arra, ahogy harminc vagy harmincegy évvel ezelőtt határozottan lépdeltem Árpád felé, hogy utána magammal vigyen a presszóba, ahonnan aztán Ambrus és én elmentünk Igorhoz, mire ő kiugrott a negyedikről, hogy két parkoló autó közé zuhanjon és helyrehozhatatlanul és végérvényesen összetörje a testét. Ezen kívül még két dolog jutott eszembe és mivel napokig nem hagytak nyugodni, nem volt más választásom, Ambrust kellett felhívnom, mert egyedül ő tudhatta a válaszokat. Nem ismerte az új számomat. „Tessék, Befőtthy.” „Móric vagyok”. Megint hallgattunk. Akkor régen, aznap éjszaka a közös hallgatásunkat mi tökélyre fejlesztettük. Végül ő szólalt meg előbb. „Történt valami, ami miatt felhívtál?” „Semmi különös, csak két dolgot szeretnék tőled megkérdezni.” Ambrus meghallgatta a kérdéseimet, aztán válaszolt. „A burzsoázia diszkrét báját láttuk. A lány neve pedig Krisztina volt, ha jól emlékszem.”

Ambrus számát elmentettem a telefonomba